Ami pedig a próféták Korán általi említéseit illeti, lássuk a statisztikát:

Mózes 136-szor
Ábrahám 69-szer
Noé 43-szor
Lót 27-szer
József 27-szer
Jézus 25-ször
Ádám 25-ször
Áron 20-szor
Salamon 17-szer
I zsák 17-szer
Dávid 16-szor
Jákob 16-szor
Izmael 12-szer
Shu’ayb 11-szer
Szalih 9-szer
Zakariás 7-szer
Húd 7-szer
Keresztelő Szent János 5-ször
Mohammed 4-szer

Tehát az Iszlám egyáltalán nem idegen az „Európai kultúrkörtől”, legalábbis sokkal közelebb áll hozzá, mint a „magyarság tudat” és a keresztény értékek állnak egymáshoz. Sőt, a pusztákon át sebesen vágtató, turáni eszmeiség romantikus nacionalizmusában élő népek, akikkel sorsközösség köt össze, muszlimok. A magyarság tudathoz a sámánizmus párosul, ami pedig nem keresztény, nem Iszlám, sőt, nem sorolható be egy monoteista szemlélethez sem, az európaiságba pedig végképp nem. Ez nem kritika, mert nem tudom, hogy egyikre, vagy másikra legyünk jobban büszkék, inkább ténymegállapítás.

Az Al-Azhartól, később az iráni Qumban rengeteg könyvet kaptam. Érdekelt a történetírás és módom volt Ibn Khaldun, valamint Al-Garnáti műveket olvasni. Ez utóbbi 1150-53 között Magyarországon élt. Ezen időszak előtt és után bejárta a Volga vidékét, a sztyeppevilágot és sok érdekes tudósítást jegyzett le. Ezekből a munkákból azt szűrtem le, hogy részben az Iszlám terjedése volt felelős abban, hogy a 7-8. században annyi nép megindult a kisázsiai sztyeppéken, amit mi népvándorlásnak hívunk. Egy nomád népet nem vezérelnek eszmék. Nem egy lenini úton törekedtek céllal a Kárpát-medence irányába. Egyszerűen csak legeltették állataikat. Arra nem mentek, ahol látták, hogy égnek a falvak, háború van, hanem azt az irányt választották, ahol zöld volt a fű. Semmi más logika nem működött. Ha útközben találkoztak hasonló törzsekkel, azokkal volt, hogy egybekeltek, eltanulták egymástól a szerszámok neveit, szokásokat és vitették magukat az események sodrásában egy olyan útvonalon, ami biztosította nomád életük fenntartását. Így ilyen népről, hogy magyar, nem beszélhetünk. Egy sok népből, törzsből, nyelvből álló nomád csoportról beszélhetünk, akiknek a gyűjtőneve lett a magyar a későbbiekben. A magyar tehát nem egy speciális fogalom, ami „pure race”, hanem egy sokszínű, változatos, mindenkit magába olvasztó egyveleg és ez benne a csodálatos. Itt jegyzem meg, hogy muszlim népek is csatlakoztak, akiket őseink böszörményeknek, izmaelitáknak vagy szaracénoknak neveztek.

Az Iszlám terjedése és most nem a „magyar” népvándorlásról szólok, sokkal erősebb egy nomád nép esetében, mint a kereszténységé, vagy másé. Hogy miért? Az Iszlám egyszerűsége miatt, ami találkozott a nomádok egyszerűségével. Nincs szentlélek, nincs istenfia, meg más elvont elmélet, hanem csak a legegyszerűbb fogalmak. Van Isten elképzelhetetlenül és ember. A kettő közt pedig egy tiszta viszonyrendszer. Nincs rituálé, ceremónia, nem kell megállni egy templomban, nem kell cicoma, parádé. Elég a lóhát, vagy leszállni a lóról és a természetben megadni Istennek azt, ami Neki jár. A Korán sem mesekönyv, hanem „aranyköpések gyűjteménye” (elnézést a fogalmazásért, de most pusztai népek agyával írok). Egy ilyen aranyköpésen el lehet filózni a lóháton és ha kell hozzá magyarázat, akkor a szomszédos lovon érkező írástudó el tudja magyarázni. Az aranyköpések aztán átalakultak tiszteletben álló kinyilatkoztatásokká, a magyarázó lovasok pedig sejkekké, muftikká és minden úgy alakult, ahogy az élet alakította. Az Iszlám fogható volt nomádok és városlakók számára. Nem kellett hozzá nagy flanc. Maga Mohammed (béke reá) próféta sem szerette a flancot. Az általa épített mecset is a legegyszerűbb épület volt, tehát a mai mekkai borzadály mecset egyáltalán nem azt az eszmeiséget sugallja, ami eredetileg az Iszlámban volt. Ma milliók mennek oda megjátszani magukat, hogy milyen mélyen hisznek, könnycseppek stb. Ez számomra hányinger, ahogy a jeruzsálemi siratófal is az a sok hajlongó, pajeszos zsidóval, vagy a keresztény zarándokhelyek, ahol hit erejétől áthatva ájuldoznak az elbutított népek. Számomra a hit nem ezeken a szent helyeken létezik. Illetve létezne, ha nem lenne ott az a sok színlelő ember.

Amit ma keresztényi értékekként tartunk számon, az egy orbáni téveszme. Konkrét tudás nem párosul hozzá, csak a magyar lélekben repdeső emlékek Szent Istvánról, mindenféle keresztről, amit a nagymama szobájában láttunk, karácsonyokról, meg ilyesmi. Egy emléksorból képez a politika egy romantikus világot hősökkel, ami merőben más, mint a valóság.

István király, akit én nem nevezek szentnek, kora legrosszabb döntését hozta, amikor a kereszténységet választotta. Hangsúlyozom: az adott korról beszélek, az első évezred fordulójáról! Ez volt a római katolikus egyház egyik legsötétebb időszaka. Ez az a kor, amikor az Iszlám világ prosperált, Córdoba és Bagdad a tudás fényével árasztotta el a világot. És jött István, aki a barbarizmus mellett döntött. A római katolikus egyház egyetlen felvilágosult személye II. Szilveszter pápa volt (938-1003), aki Istvánnak a koronát küldte. II. Szilveszter, aki Gerbert d’Aurillac néven született Saint-Simon-ban, Córdobában és Sevillában sajátította el az „arab tudományokat”, a matematikát, asztrológiát és aritmetikát.

Istvánnak viszont óriási szerencséje volt. Politikai döntést hozott, hiszen a kereszténység piszok messze állt a sámánizmustól, ezzel biztosította a barbár Európában fennmaradásunkat, ez bizonyos. A szerencséje nem ez, hanem az, amit nem láthatott előre, hogy mi fog bekövetkezni négyszáz, majd hétszáz és nyolcszáz év múlva. Nem láthatta, hogy a keresztény barbarizmus kilábal sötét korszakából és képes arculatot váltani. Helyesebben az egyház háttérbe szorul és egy felvilágosult eszmevilág veszi át a helyét, ami nem tagadja meg a Jézusi tanokat, de az egyházat rövid pórázon tartja. Nincs tovább inkvizíció, tudományok kerékbe törése, hanem valami szeretetteljes igehirdetés marad, hatalom nélkül. Most nem megyek bele az egyházat sújtó belső gondokba, reformációba stb. Ezzel párhuzamosan pedig mi, az Iszlám világ elindultunk azon az úton, ami bevitt minket a sötétségbe és barbarizmusba. Ma mi tartunk ott, ahol a római katolikus egyház tartott az inkvizíciók idején. Szóval ez volt István szerencséje. Mai hasonlattal élve, akkori választása olyan volt, mintha egy kurd vezető felesküdne az ISIS-re. Kora legrosszabb döntését hozta, ami idővel a legjobbnak bizonyult, el kell ismerni!

Ezután a káosz után pedig javaslom, fontoljuk meg, mikor teszünk kategorikus kijelentéseket értékekről, hovatartozásról.