Elérkezett a nap, amikor a fiú visszatért tanulmányaiból és az öreg az ajtóban várt rá. Amikor a fiú
megérkezett, megölelte apját, az öreg a szemébe nézett és nagy csalódást érzett. "Mit tanultál
fiam?" kérdezte. "Mindent megtanultam, amit meg kellett tanulni, apám", válaszolta. "De
megtanultad azt is, amit nem lehet megtanítani?", kérdezte az apa. "Menj, fiam és tanuld meg azt,
amit nem lehet megtanítani", mondta az öreg. A fiatalember visszatért a mesteréhez és arra kérte,
hogy tanítsa meg neki azt, amit nem lehet megtanítani. "Menj fel a hegyekbe ezzel a négyszáz juhhal,
és akkor gyere vissza, amikor ezernek lesznek", mondta a mester.

A fiatalember felment a hegyekbe és pásztorként élt. Az első időben csönd vette őt körül. Ot nem volt senki, akihez beszélhetett volna. A birkák nem értették az ő beszédét. Kétségbeesetten beszélt hozzájuk, de azok úgy bámultak vissza rá, mintha azt mondanák: hülye vagy. Lassan, de biztosan elkezdte elfelejteni világi tudását, önmagát, büszkeségét és egészen olyan lett, mint a juhok. Nagy bölcsesség és alázat töltötte el. Két év elteltével, amikor a juhok száma ezerre növekedett, visszatért mesteréhez és földre vetette magát előtte. „Most megtanultad azt, amit nem lehet megtanítani", mondta a mester.

Érdekes megjegyezni, hogy Allah (SWT) prófétái (Alayhimus salaam) életük egy szakaszában, általában a misszió előtt, juh és más állatok közt éltek.

A világi tudás önelégültté, tesz, ami téves érzések hatalmába hajt minket. Egy ember által felfedezett tudástár birtokában csak az ember világának kincseit tudhatjuk magunkénak, a világ azonban ennél lényegesen több titkot rejt magában. A fiú példázata a birkával felidézi Mózes történetét, aki hiába tett szert a fáraó udvarában kora tudására, ez nem volt elég ahhoz, hogy Allah (SWT) rábízza küldetését. Még évtizedekig kivetettként kellett élnie, elűzetve a palotából Median népe közt bújt meg, ahol Jetró nyáját gondozta úgy, akár a fiú. Majd próbatételeken kellett megfelelnie, emlékezzünk vissza a Khidirrel történő találkozóra.

Mikor Mózes így szólt kísérőjéhez: „Nem nyughatom, míg el nem érek a két tenger találkozásához, még ha korokat is úton kell töltenem.” (Korán 18:60)

Mózes története itt négy fontos szempontra világít rá: 1. Mózes kitanulta az Egyiptomiak bölcsességét. De a földi tárgyak, ismeretek tudása, tudományok művelése nem minden. Az isteni tudás tárháza ennél jóval nagyobb és kimeríthetetlen. Mózes, még azt követően sem volt alkalmas az isteni küldetésre, hogy erre őt az Úr kiválasztotta. 2. Állandó erőfeszítésre van szükség, hogy tudásunkat az idő követelményihez igazítsuk. 3. A titokzatos ember, akivel Mózes találkozik (18:65), a hagyomány szerint Khidir, azt a fajta tudást mutatja be, ami az élet megértéséhez szükséges. 4. Látszólagos ellentmondások vannak az életben, mint pl. a veszteség, ami hosszú távon nyereség, szigorú követelmények, ami később előnyt hoz, stb. (18:72-82). Allah bölcsessége felülmúl minden emberi képzeletet.

Egy világi tudást az érlel naggyá, amikor rájövünk, hogy ezáltal mennyire senkik vagyunk. Mennyire kevesek ahhoz, hogy ezzel versenyre kelhessünk a Teremtő tudásával. Nem az önbecslésről beszélek, hanem az ego hatalmáról. Mert önbecslésnek lennie kell. Igenis tiszteljem magamban azt, amit előállítottam és mások is tiszteljenek ezért. De ne higgyem egy percig sem, hogy az én termékem több lenne a teremtés bármely produktumánál. Ezért kell kimenni a teremtésbe és azonosulni azzal. Ha életünket egy ember által összetákolt intézményen belül éljük meg, amit társadalomnak hívnak, akkor téves eszmék alakulnak ki bennünk helyünkről a világban. A valós helyünk a való világban mutatkozik meg. Ott is fel kell fedezni magunkat.

Sokan átsietnek az életen, meg sem ízlelve azt. Kötelességnek veszik, vagy a teljesítés egy formájának. Állandó versenyben állnak önmagukkal, ahogy elérnek egy célt, újat tűznek ki. Semmire nincs idejük, sietnek, mert ha elértek valamit, új cél lobog szemük előtt, de ez mindig valami anyagi, világi cél. Még egy dolog megszerzése, még egy projekt létrehozása, még több bevétel elnyerése. Majd eljön a halál órája és csalódottan veszik tudomásul, hogy mindenük volt, csak egy nem: életük.

Egy ismerősömmel arról diskuráltunk, hogy lépjen tovább az életben. Az illető jómódú és egy új projektbe akarta fektetni pénzét. Túl volt gazdasági számításokon, kalkulációkon. Látta a vesződséget is, ahogy meg kell küzdeni az őt körülvevő emberi értetlenséggel. Végül rájött, hogy valamire nem gondolt. Az életére. Arra, hogy kiüljön egy pecabottal a folyópartra és elmerengjen életén a természetben. Ahogy korosodunk, ez a szempont válik egyre fontosabbá. Kár, hogy nem ezzel az igénnyel kezdjük pályafutásunkat.

Fiatalon versengünk magunkba szívni a táplálékot és idősen azt sem tudjuk, hogy szabaduljunk meg a mérgektől.