Szigorú, és kerek perec hangoztatott migráns-ellenes politikája,

• kiegészítve az elhúzódó, újra és újra feltámadó pandémiával,
• újabban az ukrán háborúval, melynek nyugati szankciói hatékonysága messze elmarad a beharangozott várakozásoktól, és legalább annyira sújtja Európát (meg, nem mellesleg Afrikát), mint az oroszokat, következményei: az energia-krízis, mely megakasztja a klímaváltozás elleni intézkedéseket (szénbányák, szenes erőművek újranyitása, atomerőművek tovább-üzemelése és a többi – ámbár az atom szerintem tiszta energia),
• a recesszió és az infláció,

mind-mind a folyamatosan erősödő, dédelgetően populistának nevezett, valójában újfasiszta mozgalmak, pártok malmára hajtják a vizet.

Ezek demagóg módon, és a migrációval kapcsolatos tényleges nehézségeket is felnagyítva őrjítik a tanácstalanná váló, a kormányaik tehetetlenségét érzékelő szavazókat.
Márpedig a tömegpszichózis ismert: inkább hiszünk a képtelen, össze-vissza, alap nélkül változást ígérgetőnek, mint a higgadt, a nehézségeket nem titkoló, mérsékelt erőknek.

A XX. század erre bőséges példákkal szolgál.

Orbánnak csak időt kell nyernie. (Akár kap most pénzt, akár nem.)

Mert a legutóbbi (francia) nemzetgyűlési választások, a tegnapi svédországi parlamenti választások (ha, mint úgy tűnik, szorosan nyernek is a szociáldemokraták) földcsuszamlásszerű újfasiszta előretörést, szavazatok, mandátumok nyolcszorozódását jelzik.
A közelgő olaszországi választásokon pedig mindenki elsöprő, nem is titkoltan fasiszta győzelmet jelez.

A föld megmozdulni látszik Európában.

Spanyolországtól Skandináviáig, Franciaországtól Portugáliáig, Olaszországtól Hollandiáig recseg-ropog a demokratikus erők alatt a padló, ha egyáltalán, hajszálvékony, és egyre hajszálvékonyabb győzelmeket aratnak.

Ausztria Szabadságpártja csak Strache napvilágot látott disznóságai miatt, és valószínűleg átmenetileg esett vissza: kétszer már koalíciós kormánypárt volt.

Szlovákiában visszatérhet Fico, kérdés, hogy a cseh koalíció meddig húzza.

Tán egyedül Németország maradt erős demokratikus bástya, ámbár neonácik ott is bent ülnek a Bundestagban és néhány helyi Landtagban.

A tendencia: az újfasiszta pártok fokozatos, folyamatos térnyerése.
Nem kétséges.

Ha így marad, szörnyűséges jövő várhat két év múlva az Európai Parlamentre, ennek következtében a Bizottságra: egy fasiszta többségű parlament.

Akkor pedig Orbán pozíciója sosem látott mértékben megerősödik.

Nem bíznék feltétlenül abban, hogy a fasiszta vezetők összemarakodnak majd! Mindegyik zabrálni akar. A vályú mellett megférnek mind.
A jelenlegi nézetkülönbségeket, az elsőbbségért folytatott harcot elcsitítja majd az immár (Orbán számára újra) lenyúlható csengő aranyak kilátása.

Európán/az Unión kívül?

Amerikában az egyre jobban Trump befolyása alá kerülő republikánusok megszerezhetik a képviselőházi és szenátusi többséget, a következő elnökválasztáson pedig visszahozhatják az amerikai alkotmányos demokratikus berendezkedést nyíltan felszámolni törekvő, nevezzük nevén fasiszta volt elnököt, vagy valamelyik kreációját
Ez nem Roosevelt Amerikája.

A brexittel magát hanyatt lökő Egyesült Királyságban ugyan végre elzavarták a krachért felelős, szélhámos Johnsont, de a helyébe a korábban brexit-ellenes, később vad brexit-párti, tehát szintén a szelek szárnyán lovagoló Liza Truss lépett. Hogy mi várható tőle, nem tudni.
És hozzá elhunyt Erzsébet, az utóbbi időben az Egyesült Királyságon belül, valamint az UK és a koronához tartozó más államok közti szinte egyetlen stabilizáló tényező. Helyébe a közutálatnak örvendő, különösebb képességeket magáról el nem áruló Károly lépett.
Ez nem Churchill Angliája.

Az angolszászokra tehát Európa a demokrácia védelmében ez idő szerint nem számíthat.

Újabb destabilizáló tényezőként Kína, melynek gazdasági növekedése (logikusan) megtorpanni látszik, változtatott eddigi, kizárólag gazdasági expanziót alkalmazó gyakorlatán, és katonai terjeszkedésbe fogott.

Hongkong durva (és a britekkel kötött szerződést felrúgó) bekebelezése után most Tajvant már nyílt katonai műveletekkel fenyegeti.
Erre az amerikai védőernyő miatt nyilván nem fogják elszánni magukat – kérdés, hogy meddig.

Másfelől azonban katonai terjeszkedésbe fogott a karibi és az óceániai térségben.
Olyannyira, hogy az ausztráloktól köpésnyire lévő Salamon-szigeteken már támaszpontot létesíthet, miután ráígért a szűkmarkú ausztrál liberális kormány csekélyke támogatására.
Az új munkáspárti kormány próbál korrigálni, egyelőre kevés sikerrel.

Mindenesetre a térségben, a térségért a japánokkal véres harcot folytató MacArthur tábornok forog a sírjában!

És itthon?

Az ellenzék sorra veszti el az időközi önkormányzati választásokat, vagy nem is képes jelöltet állítani.
Mindenütt a Fidesz tarol (vagy néhány független vidéken), mégpedig ötvenszázalékos, gyakorlatilag kétharmados szavazati aránnyal ronggyá verve az ellenzéki jelöltet.
Legutóbb Óbudán, tegnap a budavári körzetben – két Jobbikos képviselő előzetes felvásárlását követően a maga javára fordítva az eddig ellenzéki többségű képviselő-testületet.
(Gelencsérnek érdemes volt átülnie a Parlamentbe, ahol a nagy semmit művelheti, itt meg elveszett az ellenzék többsége. Jó üzlet volt – egyben tökéletesen jellemzi az egész ellenzék alkalmatlanságát, rövidlátását, töketlenségét.)

A nagy baj itt sem a két bukta, hanem a tendencia: a főváros kezdi feladni, hasonul az országos (vidéki) átlaghoz: Fidesz ötven százalék, kétharmad.

Hogy mi ebben az április választás eredményének kiábrándító szerepe, az ellenzék összeomlása, a főváros működésképtelenné tétele a kormány folyamatos forráselvonó politikájával, az majdnem mindegy is.
Valószínű egyébként, hogy mind a három szerepet játszik.

A lényeg: úgy tűnik már a főváros is a Fidesz kezére hajlik.

Melynek népszerűsége ugyan csökken valamelyest, de ahhoz képest, hogy miket művel: a kata-törvény, a rezsi-ügyek, a gazdasági csődhelyzet (melyet itt kivételesen a kormányzó párt hozott össze), az infláció, a közoktatás és az egészségügy válságos helyzete, e népszerűségvesztés kutya füle.
Másutt, mindenütt már megbuktatták volna az ilyen kormányt. Nálunk meg – a fővárosban is – ötven százalékokat hoznak a jelöltjei.

Egyszóval hát, szép új világ köszönt ránk mostanában.

Aki pedig túlságosan borúlátónak ítéli ezt az elemzést, annak a figyelmébe ajánlom Berend T. Iván címadó kötetét a száz évvel ezelőtti helyzetről.
A nyilvánvaló különbségek ellenére a folyamatokban megbúvó hasonlóságok mellbevágóak!