Mostanáig egész Magyarország úgy tudta, hogyha nincs Pesten, akkor szerénynek mondható felcsúti házában lakik. 

És bár a tipikusan méltatlan magyar sorsba belehalt Ferenczi Krisztina már megírta, csak most kapta fel a sajtó, hogy valójában pár kilométerre odébb, Hatvanpusztán van az igazi kecó, de az már csöppet sem szerény: a birtok 13 hektár, öt szépen felújított, kastélyszerű épülettel. Meg fényűző bejárat helyett megtévesztésül csak egy rozsdás kerítés. És még azt se lehet pontosan tudni, mindez kié, melyik családtag nevén van. 

Apa, fia, lánya, neje, veje – végül is nem mindegy? Feltárult Magyarország kirablásának és becsapásának még egy újabb szelete.

Meglepő? 

Tényleg meglep még valakit, hogy az életnek nincs egyetlen szeglete, ahol az ország lakossága az igazságot hallaná a magyar miniszterelnöktől? Vagy, ami azt illeti, a hatalom bármelyik emberétől. Mert hiszen kivétel nélkül mindegyik úgy hazudik mint a vízfolyás.

De csak magunkat okolhatjuk a sorsunkért, meg se próbáltuk kikényszeríteni a hatalmon lévőktől, hogy tisztességesen, erkölcsösen, a javunkra, a nemzet felemelkedéséért ténykedjenek.

Bambák voltunk és gyávák. 

Hérodotosz leírja, hogy a marathóni csatában egy görög harcos megvakult, amikor egy hatalmas ember, talpig páncélban előtte termett – na, pont így vakult meg egy egész nép is, amikor Orbán Viktor termett előtte. 

2012. január 2-án, az Andrássy úton tízezrek kiabálták, hogy Viktatúra, miközben a kormány az Operaházban gálával ünnepelte a diktatúra alapokmányát. De nem akadt senki, aki a tömeget bevitte volna a finoman pezsgőzők közé. Helyette azt kérték a szervezők, hogy legyünk kulturáltak és európaiak. Pedig, ha barbárok lettünk volna, akkor már négy éve kulturáltak és európaiak lehetnénk.

És a kormány április 25-én ismét fényes rendezvényekkel tervezi megünnepelni az Alaptörvény elfogadásának 5. évfordulóját – kifosztásunk és elnyomásunk kezdetét.

Vajon aznap mik leszünk? 

Sajnos van rá esély, hogy ismét elmulasztjuk, de később is csak igazmondással következhet be változás. És mindez felvet egy-két igencsak kényes, bár a jelenlegi helyzetben nyilvánvalóan nem igazán aktuális kérdést: mi történjen majd azokkal, akik a helyzetükkel visszaélve ilyenné formálták, alakították az Orbán-rendszert? Meg azokkal, akik kulcspozícióban vannak, és aljasul kiszolgálják? A kormány és a kormánypárt különböző posztjain, a közszolgálati médiában, képviselőként az országgyűlésben, a diktatúra törvényeit kidolgozó ügyvédi irodákban.

Mi történjen majd azokkal, akiknek a leginkább köszönhetjük az ország és vele a saját sorsunk rosszra fordulását? A félelmet, lecsúszást, aggodalmat – az elszegényedést és a mindennapi megaláztatásokat.

Mi történjen majd a vagyonukkal, amit az utolsó fillérig jogtalanul szereztek? 

Szomorúan távoli kérdések, de a jövő azért mindig ott toporog valamelyik utcasarkon. 

Ezért is már régen ilyen dolgokról kéne beszélni.

Bruck András