Nekünk annyi.

Ezt azok kedvéért foglaltam össze ily frappánsan, akik e pillanatban érkeztek a Szíriuszról és nincsenek tisztában az őshonosok által már standardként értelmezett zord lokális viszonyokkal.

Bővebben. Naponta találkozunk újabb és újabb történetekkel. Naponta tolják az arcunkba tucatnyi újabb és újabb rablás hírét. Mármint a mi kirablásunkét. A mértékegység pedig már rég nem a millió. Az már kispálya. Abba utoljára a Tocsik-ügy idején konvertálódott az aktuális tranzakció. Már a milliárd is úgy pereg le rólunk, mintha nanotechnológiával felületkezelték volna azt a borsónyivá töppedt, primitív, nyomorult agyunkat.

Immár százmilliárdokról beszélünk. Illetve lófaszt beszélünk mi százmilliárdokról. Mi pl. a zseniális futballválogatottunknak az egyetemes emberi enciklopédiákba izzó magmagént vulkanizálódó feledhetetlen szerepléséről beszélünk és csupán ezért vagyunk hajlandóak ezrével kiseregleni az utcára.

Amiatt, mert Mészáros, Garancsi, Rogán (nyugi, nem sorolom fel az összeset, mert bealudnánk rajta) nemzettársak nem csupán a mi szemünket lopják ki naponta, hanem kiskanállal, érzéstelenítés nélkül a gyermekeink és unokáink szemét is kikanyarítják üregéből, amiatt mi egyáltalán nem háborodunk fel. Mondhatni meghökkennénk, ha hirtelen abbahagynák. Nem tudnánk mire vélni. Tán még némi diszkomfortérzetünk is támadna.

Azért sem kerekedik fel pár ezer instant alkalmi forradalmár, hogy a nemzet félkegyelmű istenbarmát, Matolcsy-ápoltat statáriálisan bassza ki azon az ablakon, amelyen előtte ő baszott ki pár százmilliárdot. Ó nem, Isten ments!  Európai kultúrkörökben az efféle nem dívik. Errefelé ilyesmire válaszként csak parlamenti interpelláció dívik, disztingvált körmondatokkal, kétperces időkeretben, papírból olvasva, indulatszavak nélkül ofkórsz. Meg magánynyugdíjak lenyúlása, közmunkára kihajtott százezrek megalázása, meg rokkantak járandóságának megvonása dívik errefelé. Meg gyermekéhezés. Ilyesmik…

Persze tessék-lássék íródik egy-két enervált újságcikk, néhány tucatnyian veszik a fáradságot, hogy nyögvenyelősen beballagjanak mindenféle stúdiókba és ott heherészve -s a jelenséget becézgetve (kvázi életünk szerves részévé applikálva)- „mutyikról”, „korrupcióról”, „kiskapukról”, meg „személyre szabott törvénykezésről” fogalmazzanak meg éterien cizellált gondolatokat. No meg a „politikai elitünkről”, amely -hát, sajnos ez van- enyveskezűnek született szegény. Erre szocializálódott már az anyaméhben a szerencsétlen. Nem tehet róla, erről szól ez az ország a mindmáig rendszerváltozásnak titulált ősátbaszás óta. Turáni átkunk ez nekünk. Ez jutott. Gondol egyet a nép gyermeke, gyanútlanul politikusnak áll és abban a pillanatban beleimplantálódik az agyába egy „lopjak / ne lopjak”-feliratú mikrokapcsoló, amelyet gonosz kozmikus erők leívhegesztettek az előbbi állásban.

A nép pedig mindezt oly révült tekintettel nézi, mintha a Tállai házaspár YouTube-ra került amatőr bukkake home-szexvideóját próbálná értelmezni éppen.

Mintha szándékosan tesztelnének minket, hogy mit lehet még lenyomni a torkunkon. Mintha kísérleti nyulak lennénk egy nagyszabású tudományos kísérletben. Szinte hallható a gazdáink röhögése a hátunk mögött, amikor a garatunkba tuszkolt szarkupacoktól fuldokolnánk, ők pedig újabb és újabb fogadásokat kötnének az életben maradásunkra. Vagy a pusztulásunkra. Tökmindegy. Mármint nekik…

És tényleg nincs olyan hír, amire felmordulnánk. Na jó, néha-néha azért olyan intergalaktikus méretű problémákra, mint a sorsfordító 300 Ft-os viztitdí vagy az internetadó úgyszintén pár száz forintos monumentális tétele, hajlandóak vagyunk megmozdítani az ótvaros seggünket, ellenben az olyan marginális apróságok, mint az utánunk következő nemzedék feltartóztathatatlan kiszivárgása erről a lepratelepről már nem igazán hoz lázba. Arról, hogy a kirablás elől elmenekült gyermekeinket és unokáinkat csak Skype-on fogjuk eztán nézegetni, az -szemben a 300Ft-os vizitdíjjal- nem különösebben mozgat meg minket.

Ma, 2016. július 13-án sem ment ki senki az utcára üvöltve. Senki nem egyenesített ki kaszákat és nem kezdett el kockaköveket felszedni. Pedig ma elértük a legalját. Nem az UBER kivonulására gondolok, amit nem mulasztanak el minden médiafelületen, egész nap ismételgetni. Más is becsusszant a híradásokba.

Arra az itt-ott látható, nyolcadrangú hírfoszlányra gondolok, amely pár érzelemmentes mondatba sűrítve hírt adott arról, hogy szép lassan bezárnak a gyermekhospice-házak, mert nincs pénz a fenntartásukra.

Ugye mindannyian felfogtuk?

Azok az intézmények, ahová meghalni járnak a gyerekek, be fognak zárni, mert nincs pénz a villanyszámlára.

Azok az intézmények, ahol a haldokló gyermekeikkel az utolsó napokat együtt tudják tölteni a fájdalomba lassan beleőrülő szüleik, be fognak zárni, mert nincs rá pénz.

Nincs rá pénz.

NINCS RÁ PÉNZ.

Stadionra, Mészáros Lőrincre, letelepedési kötvényre, MET-re, népszavazásra, kisvasútra, strómanokra, haverokra, sleppre, rogántónikra, a Főgeci svájci bankszámláinak hízlalására van pénz. Korlátlan mennyiségben.

Haldokló gyerekekre nincs pénz.

HALDOKLÓ GYEREKEKRE NINCS PÉNZ.

A haldokló gyerekek eztán nyolcágyas kórtermekben, krákogó idegenek közt, ajtócsapkodás, ágynyikorgás mellett fogják megálmodni utolsó evilági álmukat. Személytelenül, törődés és vigasztalás nélkül. Fel-fel riadván, újra és újra szembesülve rövidke életük végtelen nyomorúságával. Ez a kép fogja őket a halálba kísérni. Ezt adjuk mi nekik búcsúzóul.

Ennél nincs lejjebb.

Ennél még az állatok is magasabb szinten állnak. Ők az életüket is feláldozzák a kölykeikért. Lejjebb vagyunk az állatoknál. Alávalóbbak vagyunk az állatoknál.

Ez az ország megérett a pusztulásra.

Felégetni, felszántani, sóval behinteni ezt a rohadék 93.000 négyzetkilométert! Előtte természetesen agyonverni mindenkit, aki itt van. Mindenkit, aki felelős mindezért. Akár tevőlegesen, akár a passzív asszisztálásával.

Utána leszőnyegbombázni és napalmmal felégetni az egészet, várni 100 évet, akkor még akkurátusan átfésülni az utolsó ürgelyukat is, a makacs túlélőket, akinek csak annyi köze is volt az egészhez, hogy amikor ilyen dolgok történtek errefelé, akár csak egyszer is beleszippantottak a levegőbe, lelőni, feldarabolni, ledarálni, savban feloldani, elhamvasztani, a maradványukat pedig kilőni a világűrbe. Egy morzsájuk sem maradhat itt. Egy kurva atomjuk sem.

Aztán amikor majd elkezd sarjadni a fű, kezdenek árnyékot adni a fácskák és visszatérnek a madarak, idehívni néhány nyíltszívű norvég (angol, holland, hottentotta tökmindegy) fiatalt, odaadni nekik ingyen és örökbe ezt a hajdan még élhető földdarabot, sok sikert kívánni nekik és hagyni őket szépen békén.

Bármit is csinálnak majd, bárhogy is bánnak ők a világnak e szegletével, csak jobb lesz minden, mint most.

Mi kudarcot vallottunk.