Az a botor, pályájára unt újságíró, aki mégis érdemesnek tartja idegállapotát, önbecsülését komoly próba elé állítani és mégis megkérdezi valamely fideszes politikust, olyan válogatott válaszokra számíthat, mint amilyet egykor a témában legalábbis vitatottan avatott Wittner Mária adott évekkel korábban.

Ez az opció nyilván kevésbé vonzó. Annál sem inkább az, mivel az embernek légyen újságíró, vagy egyszerű civil, nem következésképp tartozik munkaköri kötelességébe, hogy elviselje, ha hülyének nézik.

Nyilván, ha rá kérdeznénk a nép egyszerű fiától, hogy mire vágyik, igen kis eséllyel válaszolná azt, hogy élete álma egy jó pár száz évig lebomlani nem hajlandó hulladékon ücsörögni.

Az meg aztán pláne kis valószínűséggel lesz bárki vágyálma, hogy olyan ember is belekontárkodhasson egy ilyen kritikus technológiába, aki legfeljebb a vagyonszerzésben számít kétes fenoménnak.

Kivéve, persze ha az illetőt éppen Mészáros Lőrincnek hívják. Mely esetben a mennyei örömök zenitje lehet számára, ha azt hallja, hogy frissiben szerzett cége érdemi verseny nélkül, szerezhet meg a paksi bővítést illető pályázatokat.

Nem is arról van szó, hogy Mészáros buta mint a tök, de még arról sem, hogy valószínűleg újsütetű cégén belül is a hűség élvez majd elsődleges prioritást.

A probléma ott kezdődik, hogy e „prioritás” esetünkben, különösen az orosz partnerség tükrében a szakmai felkészültség rovására is mehet.

Mert egy ilyen munkálathoz találni kell olyan embert, aki elég hülye, hogy engedelmesen végrehajtson minden utasítást. Ahhoz azonban elég okos, hogy el tudja végezni feladatát. Ez a két kívánalom ilyen környezetben együtt meglepően könnyen képezhet kritikus tömeget.