Két világ közt járunk, egy valós egy képzelgés.

Mégis inkább azt látjuk, amit látni szeretnénk.

Ki a bátor? Aki félrenéz, csak előre, le sohasem tekint?

Vagy az aki mindent lát, s a látvány szívét tépi szét.

Ocsmány világ, mindenhol csak árulás. Halál, éhezés dögvész pusztít,

de neked még ez sem számít.

Van az a pénz, ami boldogít akkor is.

Holnap és mindvégig, míg rá nem eszmélsz,

EZ NEM VALÓDI!

Az arany szétporlik, a papír elszakad.

Az élet fogy, de te csak hajtasz

mint az őrült, melletted,

éppen meghal a jövő, országok szűnnek meg.

És gyerekek akik minderről semmit, nem tehetnek

 Miért nem látod te EZT?

Miért hallom én sikolyukat,

látom vér és könnyáztatta arcukat,

miért érzem hogy ezer kés fúródik bele szívembe és még élek.

De te már nem!

Ha nézed hogyan vész el az élet!

Dühöm határtalan tenger,

mindennap csak nő könnyezem egyre,

érzek és látok,

el nem bújhatok.

Talán ha már én nem leszek,

az örökséget megkapva megérted mást nem tehetsz,

nézz szembe MIT TESZEL TE TÖNKRE ha nem figyelsz!

És te azt mondod: Gyenge vagy s életre képtelen,

hagyni kell hogy ott minden elvesszen.

Egy nép nem számít, főleg ha nem a tiéd.

Undorodva nézem, hogyan lesz sajátom gyilkos és reménytelen.

 Álnok kígyó, felmentést remélve éljenez!

De amikor menekülnie kell, térden csúszva kér majd kegyelmet.

Másra hárítja a felelősséget,

Engem csak vittek, NEM ÉN VEZETTEM!

A sok rosszat és bűnt én nem követtem,

belekevertek.

Nem én húztam a ravaszt dobtam bombát egy iskolára vagy korházra…

csak hagytad, hogy a sajátod is legyen egy káosznak hazája.

Önző vagy, sosem fogod érteni vagy miért vagy te bűnös.

Csak egy a baj, a te bűnöd az én bűnöm,

 mert nem akarom, de egy csónakban evezünk.

Harcolunk és el is süllyedünk ahelyett, hogy egy felé evezzünk.

Mert Két világban élünk, ahol te még csak a vizet sem látod,

 míg én fuldokolva elmerülök a valós élet mocskos mocsarában.

Nagy Zsófia