Aligha veszi bárki komolyan, amikor a legnagyobb baloldali ellenzéki párt arról beszél, hogy 2018-ban leváltja Orbán Viktort. Nem csak azért nem, mert a kényelmes képviselői székhez és fizetéshez foggal körömmel ragaszkodó vezetőik súlytalanok, mondataik hiteltelenül koppannak, hanem azért sem, mert szemmel láthatóan nincsenek tisztában a magyar valósággal. Így aztán azt sem tudják, mit kellene tenniük, hogy álmuk valóra váljon. Mondhatnak bármit, szavaik nem fognak hatni mindaddig, ameddig az Orbán-rendszer elutasítása (nevezhetjük utálatnak vagy gyűlöletnek is) el nem ér egy kritikus tömeget – mondjuk olyan nyolcvan százalékot. Ebben az esetben ugyanis Orbán hívei már úgy érezhetik magukat, mint a megszállók egy idegen országban, ahol minden sötét zugból az ellenállók golyója leselkedik rájuk. Egy ilyen közhangulatban már saját katonáinak is egyre vállalhatatlanabbá válik a vezér melletti kitartás, és megindul a tömeges dezertálás. A történelemben sok példa volt erre - írja a Gépnarancs.

A kritikus tömeg eléréséhez sok mindent megtesz maga az Orbán-kormány is, de ezt nyomasztó médiafölényével eddig sikeresen ellensúlyozta. Az elmúlt öt év során egymás után taposott bele nagy társadalmi vagy foglalkozási csoportokba: a magánnyugdíjat gyűjtögetőkbe, a tűzoltókba, az orvosokba és ápolónőkbe, a rendőrökbe, a trafikosokba, a pedagógusokba, a diákokba, a rokkantnyugdíjasokba, a munkanélküliekbe, a földművelőkbe, a bírói karba, a kiskereskedőkbe, a sztrájkjog elvételével és a munkaügyi törvényekkel minden alkalmazottba, a lezsírozott közbeszerzésekkel a vállalkozókba, a vasárnapi boltbezárásokkal minden fogyasztóba. Hallatszik morgolódás, érződik utálkozás, de a 2014-es választás azt mutatta, hogy még mindig messze vagyunk a kritikus tömegtől. Ahhoz, hogy elérjük, tömegekben kell tudatosítani a sok disznóságot, amit elkövettek, de ez rendkívül nehéz a kormány médiatúlsúlya mellett.

Mindenki előtt, aki az elmúlt öt évben nyitott szemmel járt, nyilvánvaló, hogy az állások betöltésénél – a köztársasági elnöktől, a minisztériumi előadókon keresztül az utolsó iskolaigazgatóig – a párthűség, és nem a szakmai kiválóság volt a kiválasztás szempontja, és ez érzékelhető az ügyintézés minőségében is. Számtalan történet kering minisztériumi főosztályvezetőnek kinevezett huszonéves fidesznyikekről, akiknek első dolguk volt, hogy a régi állományt lecserélték haverokra, majd a kirúgottakat – külön pénzen – visszafoglalkoztatták külsősként, mert az újaknak – akik a fizetést kapták – fogalmuk sem volt, mit hogyan kell csinálni.

Az is nyilvánvaló, hogy sokan jutottak tisztességtelen eszközökkel vagyonhoz. Csak a kirívóbbak: Rogán Antal, akinek olyan értékű ingatlana van, és olyan rezsivel él, amire a fizetése nem lenne elég. Szíjártó Péter, aki akkora házat vett, amekkorára a fizetéséből nem telne, Glattfelder Béla, akinek akkora megtakarítása van, amennyit a fizetéséből nem takaríthatott meg. A kérdés azonban az, hogy hány ember igazságérzetét zavarják ezek a dolgok annyira, hogy a rendszer megváltoztatása érdekében akár átmeneti áldozatokat is hozzon. Vagyis megint csak az elégedetlenség kritikus tömegéhez jutunk. Ezen a ponton kell fölvetni azt a kérdést, hogy milyen ereje van a rendszer védelmezőinek, és milyen erők keletkezhetnek ezzel szemben.

A helyzet nem rózsás. Az Orbán rendszernek sikerült egy elég nagy, több lépcsős kliensrendszert létrehoznia, a saját oligarcháktól a mezei hadakig, amelyben még a legkisebb sarzsi viselője is úgy érzi, hogy az átlagnál kicsivel jobb megélhetését Orbán Viktornak, pontosabban az Orbán-rendszer fennmaradásának köszönheti. Kik is tartoznak ide?

• a konkurensektől törvényekkel védett nagyvállalkozók;
• a milliárdos közbeszerzéseket nyerő mészároslőrincek;
• az államigazgatás és a közigazgatás tisztségviselői minisztériumoktól a járási hivatalokon keresztül az önkormányzati hivatalokig;
• a rengeteg állami intézmény különböző szintű vezetői;
• az államosítással egyre növekvő számú vállalatok menedzsmentje osztályvezetőig bezárólag;
• az általános és középiskolák igazgatói, a főiskolák és egyetemek vezetői;
• az olcsó földbirtokbérlettel (majd nemsokára földbirtok-tulajdonnal) jutalmazott megbízható káderek;
• a trafik-koncesszióval jutalmazott hívek;
• a Fidesz hatalmas médiabirodalmában (beleértve az adófizetők pénzéből működő televíziókat és rádiókat) dolgozó újságírók;
• őfelsége mindenkori jól szervezett csőcseléke, amely „békeidőben” focidrukkerek és biztonsági őrök bőrébe bújik;
• a középszerűségüket minden diktatórikus rendszerben párthűséggel kompenzáló művészek és tudományban utazók;
• és mindezek családtagjai.

Bármilyen nagy is ez  létszám, nem lennének elegen, ha nem csatlakoznának hozzájuk sokan a kisemmizett többségből. Ők azok, akiket elkábított az Orbán-rendszer mérgezett propagandája és torz világmagyarázata, amely mélyen gyökerező emberi tulajdonságokra épít: az irigységre, a bűnbakképzésre és a „másik” iránti ebből fakadó gyűlöletre. A pénzüket, az életlehetőségeiket, a gyerekeik jövőjét ugyan elvették, de kaptak helyette bűnbakokat, gyűlölnivalót és egy picike felsőbbrendűségi érzést. A sunyi kormánypropagandából megtudhatják, hogy a liberálisoknál, a cigányoknál, a zsidóknál, a buziknál, a helyesírási szabályokon lovagló értelmiségieknél, a hajléktalanoknál, a romkocsmás egyetemistáknál mégiscsak különb emberek. Lehet gyűlölni az „oláhokat”, a „tótokat”, a „migránsokat”, a „hazaárulókat”. Ez a tömeg persze nem olyan megbízható, mint a kliensek, ezért tudatát folyamatosan kell mérgezni, sőt a méregadagot állandóan emelni kell, mert egyre jobban hozzászoknak – az ingerküszöb egyre magasabb.

Kik vannak az Orbán-rendszer híveivel szemben a másik oldalon? Mondhatnánk, hogy a rendszer sértettjei, de ez nem igaz. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor már el is értük volna a kritikus tömeget. Rossz hírem van: a másik oldalt jelen pillanatban az az elenyésző kisebbség alkotja, amelyiket nem lehet megvenni, amelynek elvei vannak, és ezekhez tartja is magát. Ők azok, akiknek fontos a demokrácia; fontos, hogy sorsukról maguk dönthessenek; akik, ha valami nem sikerül, először magukban és nem másban keresik a hibát; akik elviselhetetlennek tartják, ha az állam beleavatkozik a magánéletükbe; akik a tiszta verseny és nem a kliensrendszer hívei; akik nem eltaposni, hanem meggyőzni akarják ellenfeleiket; akik elviselik, hogy mások „mások”, mint ők; akik saját teljesítményüktől várják boldogulásukat, és nem keresztapáktól.

A rendszernek azokat a sértettjeit, akik nem osztják a fenti elveket, és akiket csak pillanatnyi elégedetlenségük sodor erre az oldalra, nem számíthatjuk be a kritikus tömegbe. Ők azok, akik rögtön megfordulnak, ha valami csurran-cseppen. Sokan vannak, és nekik nem a kliensrendszerrel van bajuk, hanem azzal, hogy nem kerültek bele.

Bizony, elenyésző az elvszerű kisebbség, és ez látszik a különböző politikai akciókból. A 2012-es „diákforradalom” 40-50 teremfoglalóról és néhány száz tüntetőről szólt. Hol volt a negyedmillió nappali tagozatos főiskolás és egyetemista? Hol volt a csaknem félmillió nappali tagozatos középiskolás? Sunnyogott, és egyéni megoldásokon gondolkodott a szüleivel. Az iskolák államosítása ellen ezer fő tüntetett. Hol volt a százötvenezer pedagógus? Sunnyogott, és arra gondolt, hátha a bátrabbak majd kibuliznak neki valamit. A trafikmutyi ellen százan tüntettek. Hol volt az a negyvenezer károsult, akinek elvették a megélhetését? Sunnyogott, hátha a „kárpótlási pótpályázaton” mégiscsak kap egy kis trafikot. A földek elrablása ellen százan tüntettek a Parlament előtt. Hol volt a több ezer kisemmizett?

Az elenyésző létszámú elvszerű kisebbségnek kellene sziszifuszi aprómunkával átírnia a fideszes világértelmezést, és meggyőzni erről a többséget. Nekik kellene szorgos pártmunkával olyan vonzó politikai jövőképet kialakítani, amely kritikus tömeggé formálja az elégedetleneket. Csakhogy van egy további rossz hír: ez az oldal öregszik és egyre fogy, mert a hasonlóképpen gondolkodó, tehetséges fiatalok nem a küzdelmet választják. Akik erjesztői lehetnének az ország szellemi és gazdasági életének, reménytelennek látva az ország jövőjét, inkább elmennek. Százezrével. A magyar történelem során talán még soha nem esett ilyen súlyos szellemi érvágás az ország testén.

A feladat tehát adott: ezekből a feltételekből és elemekből kellene összeállnia annak a kritikus tömegnek, amely elzavarja Orbán Viktort, és lehetetlenné teszi az Orbán-rendszer továbbélését. Ezen kellene dolgoznia a demokratikus ellenzéknek, amely még a feladatot sem ismerte föl, és nemigen van fantáziája (vagy elszántsága?) hogy kitalálja az ehhez szükséges eszközöket.

És ha majd lesz olyan ellenzék, amely megoldja ezt a feladatot, egy választási győzelem után az sem ülhet ölbe tett kézzel. Mert Orbán Viktor oly mértékben mérgezte meg az ország erkölcsét, hogy hosszú idő kell ahhoz, amíg a méreg kiürül.

Andor Mihály / gepnarancs.hu (Címlap: Forrás: gepnarancs.hu)