Veiszer Alinda mikrofonja előtt beszél mindenféléről (kivonata a Telexben), de leginkább a maga bőrét menti.

Amiatt, hogy ugyanis "bement a köztévébe".

Szerinte nincs ezzel semmi baj, hiszen demokrácia van, többpártrendszer, és nincs helye kirekesztésnek semmilyen alapon.
Kit kérnek számon amiatt, hogy bemegy a BBC-be? Senkit. Akkor a magyar köztévé esetén ez miért probléma? Ennek alapján nem lehet eldönteni, hogy ez szar ember, az meg nem.

Lehet Herendi Gábor alkotásait szeretni vagy nem szeretni. De nem lehet elmenni a tény mellett, hogy egy nagy nézettségnek örvendő filmről van szó!

Na, mármost, kedves Mucsi úr! Sokféle baj van e közlendőivel.
Nagyon bűzlik úgy általában. Vagy az ostobaságtól, vagy a demagógiától, de leginkább a magamentő kimosakodás kudarcos izzadságszagától.

Mert, bocsásson meg, Ön hülyeségeket beszél!

Mi köze az általános demokrácia-fogalomhoz és a többpártrendszer elvi tényéhez annak a Magyarországon ma uralkodó gyakorlatnak és ideológiának, hogy a magyar köztévében, filmgyártásban, zenében, irodalomban, általában a kultúrában nincs demokrácia, nincs többpártrendszer, hanem csak Támogatottak és Tiltottak vannak, ami még egy T-vel kevesebb is, mint Kádár idején?
Semmi! Köszönő viszonyban sincsenek egymással!

Hogyan lehet összemérni a BBC-t a mai magyar közmédiával?

Mióta szakmai mérce egy film látogatottsága, pláne kényszer-látogatottsága?

A hetvenes-nyolcvanas években a magyar filmeket azért lehetett telt ház előtt játszani, mert orrba-szájba vetkőztek benne, úri dámáktól paraszt-, cseléd- és polgárlányokig/asszonyokig, meg proletár ellenállókig.

De attól még Jancsó, Fábri filmjei, a Déry-adaptációk kiváló művészi, mondanivalót hordozó alkotások voltak.
Ha az indokoltan vagy indokolatlanul placcra tett női bájak miatt is nézték meg sokan e filmeket (újszülöttek számára: abban a korban a meztelenkedés még eléggé szokatlan, a tévében ismeretlen volt, a pornóról nem is beszélve), az értékmérőjük nem a lemeztelenített női keblek számából adódott).

És pláne nem hivatkoztak nézőszámra abban az esetben, amikor bizonyos körök: középiskolások számára kötelezővé tették a film megtekintését, mint napjainkban egy bizonyos filmalkotást. (Egész véletlenül éppen Herendi filmjéről beszélek, ha nem lenne világos.)

Az a baj, Mucsi úr, hogy roppant gyenge a védekezése (amire senki nem kérte meg, gondolom, némi önigazolásra vélt teret kapni az interjúban).
Mondhatni, klasszikusan gyenge, az ilyesfajta mosakodások összes gyermekbetegségével felruházva.

És végül ki is mondja a frankót! A kérdésre, hogy nem lehet-e felvetni: szolidarít az ember (a kirekesztettekkel), roppant egyszerű a válasza. "A megélhetés miatt belemegyek a kompromisszumba."

Hát, igen! Ennyi elég is lett volna az egész primitív rizsa helyett!
Mert erről van szó!

Rínak éhükben otthon a gyerekek. Van ilyen.
Az ember pedig kétféle: egyik meghajlik, a másik nem.
Mucsi Zoltán meghajlott.
Jó! Csak nem kell oda facsarni, hogy a végén ez még egy erkölcsileg méltányolható döntés legyen! Mert nem az!

Mucsi szerint e döntése "magamnak megmagyarázható"!
A kérdés már csak az, hogy valóban? Ha igen, akkor baj van! Ha mégsem, akkor még nagyobb!

Mert Gyuricza úr megmondta az Ötödik pecsétben: ha valaki magának is hazudik, ott már nagyon nagy baj van!