2001. január 22., Pécs

Csoszogó léptek verik fel a csendet. Elindultak a hajnali portyázók a kiírt beöntésre. Ezek szerint most öt óra körül lehet. Én megúszom a turnét, valószínűleg nem ma műtenek. Egy nénike lépked be a szobánkba. Egymásra nézünk a szomszédommal – ő sem tudott aludni -, majd halkan megjegyzi: „Biztos eltévedt!”. Lassan feltápászkodom az ágyból, odalépek a sötétben matató asszonyhoz, aki addigra már lecuccolt a mélyen alvó szomszéd ágyára, és már éppen befeküdni készült mellé, amikor megragadom a karját: „Nénike! Rossz szobába tetszett jönni!” Kivezetem. Azt mondják, hogy két hét alatt még csak a saját szobájába nem sikerült betalálnia.

Végre elalszom. Nyolckor a szokásos mosdatás, vizit. Az orvos mindenkitől megkérdezi, hogy hogy van, de a választ nem hallgatja meg. Nem baj. Vizit után ismét egy fizetett szúnyog toppan be a szobába. Felém tart. „Mondtam, hogy osszák be! Már annyi vért adtam, hogy lassan vérplazmás infúziót kell, hogy kapjak.” - mondom, de nem hatja meg a nővért: „Tegnap tévesen vettek vért magától…” Tévesen? Háromszor?

Megjött az infúzió. Lelassul az idő. Itt mindenki cseppekben méri a napokat. Én már 40000 cseppje vagyok itt. Vannak merészebbek, akik öntik magukba, mint a kávét, van aki ráérősen pöttyintget. Én középtempóra fogtam a dolgot. A nővér a kérésemre meglódította, de majdnem szétdurrantak az ereim, így visszavettem. Három perc múlva a nővér ismét meg akar ölni.

Elkezdek unatkozni. Nézem a fehér falat, a fehér ágyneműt, a fehér ágyat, tekinteteket, arcokat, a mellettem lévő elfehéredett bácsit…Szólni kellene a nővérnek, a hülye már megint megturbózta a káliumos infúziót. Szóval nem túl megnyerő kórházi kép.

Igen, most végre kimondom, a pécsi Négyszáz-ágyas kórházban fekszem éppen. Amúgy átvertek, a négyszáz ágyasból még egyet sem láttam, csak a barátnőm jött be látogatóba… A négyszáz ágy természetesen 200 + pótágyként jön össze. A mi szobánkban például 6 ágy és két pótágy van.

A szobatársaim elég cudarul néznek ki. Az Egyeske egy fejsérüléses, már tud beszélni, de valószínű még elég erősen az anális korszaknál tart. Józsi egész éjjel ordít. A Ketteske egy középkorú férfi, orrán-száján lóg a kábel, az ágy szélén pedig megy a levegőztető, aminek olyan hangja van, mintha a Burger Kingben az utolsó kortyokat szürcsölnéd ki a Coládból. Akkor is idegesít, hát még most, amikor egész éjjel ezt hallgatom.

A Hármaska ismét egy középkorú férfi, velem egyszerre érkezett. Már gyakorlott a kórházas túlélésben, engem tanítgat néha. Tegnap együtt kértünk teát, amit meg is kaptunk, de mellé el kellett fogadnunk két liter „G”-oldatot. Ha akkor tudom, hogy mi az, nem kértem volna. Mire én elfanyarodtam az első sós-langyos-ricinus ízű kortytól, ő már egy literrel bevágott: „Nem akarok éjjel rohangálni a WC-re” – mondta.

A negyedik ágyon fekszem én (Heteske). Ez egy pótágy, se villany, se áram, se semmi, viszont rengeteg levegő jön az ablakból. Az Ötöske egy öregebb férfi tele vezetékekkel. Úgy néz ki, mint a HI-FI tornyom hátulja. Ő nem beszél, nem néz, nem vesz levegőt. A Hatos az idős Laci bácsi. Ő bírja a legjobban a kiképzést. Már túl van pár műtéten. A Nyolcaska fog a leghamarabb szabadulni, nem tud nyelni, de a pörköltet azért tömi magába.

Végre kiveszik az infúziót. Az egyik adjunktus éppen előadást tart az Ötösről a hallgatóknak, persze olyan angolsággal, mintha a börtönben tanulta volna könyvekből. Megkéri Laci bácsit, hogy mesélje el a betegségeit a diákoknak, mire az közli vele, hogy nem beszél németül. Jót röhögünk, az öreg mégis rááll, az egyik arab srác kiválóan beszél magyarul. Én nem hallgatom meg Laci bácsi élettörténetét – negyedszer -, inkább kimegyek TV-zni.

A TV-nél két öreg punnyad a karosszékekben már reggel nyolc óta. Nem szólnak, nem beszélnek, nézik a TV2-ős sorozatokat. Reklámok közben némán az asztalra buknak, de aztán újult erővel bámulnak a képernyőbe. Este tízig nem lehet miattuk más műsort nézni.

Délutáni viziten közli az orvos humorosan, hogy holnap lesz a „Nyílt nap”, azaz megműtenek. Kivették a Börgerkinges szürcsölőjét, most csend uralkodik a szobában. Józsit is benyugtatózták. Lassan leszáll az éjszaka, hatkor villanyoltás. Mindenki a gondolataiba mélyed.

Nocsak! Van a kórházban hangosbemondó? Ja, nem, az egyik öreg beteg bekapcsolta a rádióját. Most az egész 6-os szint ezt hallgatja. Józsi elkezd ordítani, reggelig nem hagyja abba. A Ketteske az infúzióját, az Ötös a levegőztetőjét, én speciel a Discman-emet veszem hangosabbra. Csak én dolgozok hozott anyagból…

Éjjel 11. Nem tudok aludni. Kivánszorgok a folyosóra, egy nénikét most tuszkolnak vissza a szobájába: „Higgye el Járai néni, hogy tudják a hozzátartozói, hogy itt van”. A néni erősködik, hogy telefonon szólnia kell a rokonoknak, mert kórházban van. Letelepszem a telefonos székbe. A néni kiküzdött magának egy telefonálást. A nővér kikíséri a mellettem lévő készülékhez, mire az rám néz, és megszólal: „Ez nem az én hozzátartozóm”. És visszamegy aludni… Ez nem semmi. Ne tessék elkeseredni, lesz ez még így se!

Kérek egy barna és egy sárga fájdalomcsillapítót, aztán lefekszem, és azon gondolkodom, a műtétet, vagy az azután itt töltendő egy hetet lesz nehezebb túlélni…

Név és cím a szerkesztőségben