Elmondani, amit látunk, hallunk, érzünk, tudunk. Nem azt, amit szeretnénk, amiben bízunk, amit remélünk, hanem azt, ami van: a kollektív lecsúszást, a gyakran egybefonódó egyéni és közösségi kilátástalanságot, az öngyilkos nemzeti önfeladást.

Vagy a tükör volna ilyen torz? 

Mondták nem egyszer, természetesen gúnyosan, hogy engem olvasva azon kezdenek tanakodni, melyik karjukon vágják fel az eret. Nehéz döntés, elismerem, de még mindig jobb ezt saját magunknak megtenni, mint rábízni a hatalmon lévőkre. 

Merthogy pontosan ez jár a fejükben.

Még sincs sztrájk, munkabeszüntetés, népszavazás, nincs semmilyen érdemleges ellenállás, a demokratikus intézmények csúcsán ülők, azaz a legfőbb ügyész az államelnök meg alkotmánybírák árulása miatt pedig a miniszterelnök mindenféle fék és kontroll nélkül maradt. 

Akkor legalább igazmondás legyen, amikor és akinek módja, alkalma nyílik rá. Mert talán a többség mégsem szeretne még, ki tudja hány évig ebben a csökkent értelmi képességű és a szocializmushoz hasonlóan megjavíthatatlan rendszerben élni. 

Ezért nincs más lehetőség, mint őszinteséggel feltölteni azt a teret, amely, mondjuk az világelső magyar egyetemi tandíjak és a szintén világelső magyarországi rák- és mindenféle egyéb halálozások iszonyatos számai között van. Elvégre ebben a térben játszódik az életünk: itt ébredünk, fekszünk, élünk, halunk. 

És ha már halál: hivatalos adat, hogy tavaly, az első hét hónapban kilenc százalékkal több magyar halt meg, mint 2014 első hét hónapjában, valamint 2010 óta évenként tízezerrel fogy a 15-65 közötti korosztály. 

Nem magától. Megöli őket a rendszer, amelyben élünk. 

Íme, a jogrend után már hiányzik a nemzetfenntartó másik két pillér is, az egészség és a tudás. 

És mi erre a magyar kormány válasza? 

Például egy stadion irdatlan költséggel Szegeden, személyesen a püspöknek, de nem a Vatikán építi neki, hanem az elnyomott, kifosztott, a kórházak kijárata helyett mind gyakrabban a kórházak hullakamrájának bejáratán áttolt magyar nép.

Test, lélek, szellem – egyformán pusztul mind, és nem a globalizmus pusztítja őket Magyarországon, nem is a liberalizmus, a kommunisták vagy a menekültek, hanem a miniszterelnök. Ő maga pedig se nem globalista, se nem liberális vagy kommunista, hanem egy könyörtelen despota. Az adatlapja többi rovata meg teljességgel érdektelen.

Megoszthatnánk ugyan a felelősséget közte és kormányának tagjai között, de ez számára felmentés lenne. Nélküle Magyarországon ma egy játszóteret nem építenek át, így a kormánytagok bűnrészessége jobbára abban áll, hogy részt vesznek az ország és a benne élők tönkretételében. 

Elnyomás-méricskélők, slamperájt látók hiába lavíroztok, ti sem fogjátok megúszni. Ez a rendszer csak egyre rosszabb, gonoszabb lesz, de mire ti is rájöttök, addigra már késő.

Bruck András