Mi van, ha tényleg neki van igaza a nagy gazdasági és társadalmi kérdésekben a liberális ellenzékkel meg a nyugati értelmiséggel szemben?

Hatévnyi Fidesz-kormányzás után sokakban erős a meggyőződés, hogy még sincs így, hogy Orbánnak még sincs igaza. Hogy kizárólagos távlati céljai

• a nem lojális elitek végleges kiszorítása,
• a politikai és gazdasági élet évtizedekben mérhető leuralása
• és az új, Orbán-hű elitek bőkezű jutalmazása – magyarul: a lopás.

Ebben az olvasatban Orbánék nagyívű vízióiból egy szó sem lehet igaz. Ausztria beharangozott utolérése, a magyar gazdaság megduplázása, az életszínvonal európai átlag fölé emelése félrevezető hazudozás.

A munkaalapú társadalom felépítése és a teljes foglalkoztatottság vagy a kiegyezés korszakát is lepipáló új magyar sikerállam kikísérletezése üres politikusbeszéd. Orbán egy szimpla diktátor, távlatos ígéretei pedig rendszere valódi arcát leplezik tábora előtt.

Az ellenzéki narratívával párhuzamosan azonban létezik a kormánypárti is, amiben az ellenzékieket – és a középen állókat – zavaró történések teljesen más értelmet nyernek.

• A bennfentes gazdasági-politikai berendezkedés (a haveri kapitalizmus), a foglyul ejtett állam és az új iparosítás nem más, mint a magyar érdekeket követő unortodox gazdaságfejlesztés.
• A közjogi rendszer átépítése, az új alkotmány és a rengeteg új törvény a valódi rendszerváltás levezénylése.
• A fékek és ellensúlyok kiiktatása, az intézmények legyengítése, a korábban elnyomott választói akarat politikai programmá emelése pedig maga a demokratikus kibontakozás.

És mindez együtt az erős és versenyképes, hatékonyan kormányozható új magyar állam felépítésének a kottája, amit a Nyugattal harcban álló, jövőbe látó, lángeszű népmesei hős, Orbán Viktor ír.

Az elmúlt évek közéleti történései ennek a két paradigmának a kibékíthetetlen harcaként is értelmezhetők. A mindkét oldalra jellemző heves ellenérzések oka, hogy a véleménykülönbség nem a szakpolitikák szintjén, hanem a legalapvetőbb valóságérzékelésben jelenik meg.

A világok harcában pedig lehetetlen az átjárás, ami a provinciális alapállás negatív következménye. Ahol „az úgyis az lesz, amit mi akarunk” és a „mindegy, mit csináltok, úgyis csak loptok” meggyőződések összetalálkoznak, nincs lehetőség a másik oldal megértésére.

Ha az Orbán-rendszer zavaró túlkapásait egy pillanatra félretesszük, a börtöntöltelékezés helyett pedig elfogadjuk a kormányoldal narratíváját, érdekes kép tárul elénk: ebből a nézőpontból sok dolog értelmet nyer, miközben bőven marad mit kritizálni, csak kicsit másképp, mint megszoktuk.

Az ilyesminek persze veszélye is van: a szokásostól eltérő nézőpont az Orbán-rendszer vadhajtásait egyesek szemében legitimálhatja. De ezt a kockázatot talán érdemes vállalni, hogy kiderüljön, miben lehet mégis igaza Orbánnak, ahogy az is, hogy saját paradigmáját illetően miben tévedhet.

index.hu