És nemcsak a laikus érintett: a hivatásos kérdezők, megmondók jó része sincs tisztában pl. a magyar nyugdíjrendszer sajátosságaival. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy alapot teremtsek a valódi kérdések megvitatásának.

Ehhez nagy vonalakban fel kell vázolni a létező nyugdíjrendszerek sajátosságait.

A fejlett országokban (mert a „fejlődő” világban többnyire semmilyen időskori gondoskodás nincs) két rendszer létezik: a biztosítás alapú és a szolidaritás alapú nyugdíjrendszer. A biztosításra épülő rendszer alapelve, hogy a munkás évek alatt összegyűjtött befizetéseket üzleti befektetők fialtatják, és a nyugdíjakat ebből a haszonból fizetik ki. Nagy hátránya, hogy a befektetések értéke ingadozó, így a hasznuk sem állandó. Úgy tudom, a 2008-as világgazdasági válság nyomán az USA-ban százezrek maradtak mindenféle nyugellátás nélkül a bedőlt nyugdíjalapok miatt. Előnye viszont, hogy az átmenetileg (a befizető nyugdíjas korának eléréséig) szabad pénzek segítik a gazdaság növekedésének finanszírozását.

Magyarországon az ötvenes évek eleje óta a szolidaritás alapú nyugdíjrendszer működik. Nézzük ezt kicsit részletesebben, mielőtt azon háborgunk – vagy épp lelkendezünk -, hogy milyen az időskorúak helyzete.

A szolidaritás alapú rendszer annyit jelent, hogy a beszedett járulékokat azon nyomban kifizetik az épp nyugdíjban lévőknek. Magyarországon ugyan Nyugdíjbiztosítási Igazgatóságnak hívták az intézményt, de a biztosításhoz nincs semmi köze. Leegyszerűsítve: csupán beszedi a járulékokat és kiosztja azokat az épp nyugdíjasoknak. Ebben a rendszerben a nyugdíj összegét a ledolgozott évek száma, és az elért életkereset alapján számítják ki. (Van persze néhány módosító tényező, de ezt most ne részletezzük.) Jellegzetessége még, hogy az ellátások feltételeit törvényben határozzák meg, amelyeket a mindenkori parlamenti többség hoz, így az időskorúak helyzete nagymértékben függ az aktuális törvényhozás többségétől.

Magyarországon csaknem negyven évig működött ez a rendszer, és nem is volt semmi baj, amíg a teljes foglalkoztatottság mellett ismeretlen volt a járulékfizetés elkerülése. Ráadásul az akkori idősek jó része nem volt nyugdíjjogosult. A hatvanas években például nem számították a munkás évek közé az 1945 előtt ledolgozott éveket, így pl. apukám alig tudta összeszedni a nyugdíjjogosultsághoz elég 10 évet. A falusi lakosságról nem is beszélve, akiknek döntő többsége csak a hatvanas, hetvenes években volt képes összeszedni a vidéki ipartelepítés kapcsán ezt a bűvös évtizedet. Igaz, rendkívül alacsony összegekkel, de a nyolcvanas évekre teljessé vált a nyugdíjrendszer. Ráadásul úgy, hogy az ekkorra már a szakszervezetek (SZOT) kezelésébe került társadalombiztosítási alapok jelentős többlettel rendelkeztek – vagyis több járulékot szedtek be, mint amennyit ki kellett fizetni a nyugdíjakra. Hová került a többlet? Kevesen tudják, de pl. a hetvenes években a nyugdíjkassza kötelezően jegyzett ún. lakásalap-kötvényeket (5%-os kamattal, amikor a létező infláció már a 10%-ot közelítette), amelyekből a lakótelepek építését finanszírozták.

Erre jött a rendszerváltás, amelynek rögtön az első öt évében megszűnt másfél millió munkahely. Ezzel persze a dolgozóktól levont járulék is. Nehezítette a helyzetet, hogy lehetővé vált a járulékok elkerülése a vállalkozásba való kényszerítéssel. De az is, hogy mintegy 300 ezer munkanélkülit – teljesen érthető és méltányolható módon – „szociális” indokokkal százalékoltak le. Így természetes, hogy brutálisan emelkedni kezdtek a befizetendő járulékok: ez ma 30% körüli. (2017-től valamelyest csökken.) Minden számítás, előrejelzés azt mutatja: a rendszer nem tartható.

Igenám, de itt van a negyvenes-ötvenes években születettek korosztálya, akiknek a munkás évei jó részében levont járulékokat réges-rég kifizették az akkori időseknek.

Ezért is értelmetlen szolidaritási rendszerben az egyéni nyugdíjszámla – nincs azon a számlán egyetlen fillér sem.

Mi lehet a megoldás. Lehet azt mondani, hogy fent említett korosztálynak nem jár nyugdíj, csak annyi, amennyit a ma dolgozók befizetnek – ezt a mai kormány már törvénybe hozta, nem tudni, mikor érvényesíti. Nyilván 2018 után, hiszen a ma hatvan-hetven évesek többnyire elmennek szavazni – márpedig két és fél millió voks nem kevés (nem egészen ennyivel nyert a ma uralmon lévő pártszövetség).

Felelős politikusok negyedszázada is felmérték a várható helyzetet. Magyarországon a szükséges változtatások közül eddig egyetlen kormány – az 1994-1998 között regnáló – Horn kormány lépte meg a nyugdíjrendszer átalakításának kezdeti lépéseit. Úgy számoltak, hogy a járulékok egy részének a biztosítási területre terelése később csökkenti a nyugdíjalap terheit. Ezért – folyamatosan növekvő arányban – lemondtak az állami alapba járó befizetések 10 százalékáról, hogy ezt az összeget valódi biztosítók forgassák a későbbi ellátás alapját jelentő haszon reményében.

Csakhogy évtizedekről van szó, amíg termőre vált a befektetés! Mi legyen addig a jelen nyugdíjasaival, vagy időseivel, akiknek már nincs annyi munkás évük hátra, amelynek során értékelhető haszon keletkezhetne? Az átmeneti évtizedekre a költségvetés vállalta a nyugdíjalap kiegészítését.

Az évente mintegy 300-400 milliárd viszont megnövelte a költségvetés hiányát, amire az EU igen érzékeny. Éveken át hiába kérték a kormányok – az 1998-2002 között regnáló Orbán kormány is –, hogy ezt az összeget a jövő érdekében vonják le a hiányból, az EU nem tágított: a támogatások kifizetését a 3%-os hiányhoz kötötte. 2010-ben az évek óta tartó magas hiány miatt már az a veszély fenyegette az országot, hogy megszűnik a támogatások folyósítása. Erre találta ki a „történelmi” kétharmad, hogy „vissza a babaruhát” szűnjenek meg a magánnyugdíj-pénztárak, kerüljön vissza a költségvetésbe az a 10%.

Hogyan? Nem volt nehéz dolga: nemcsak a közvélemény, a magyar – többnyire humán műveltségre alapozott – értelmiségnek sincs sok fogalma a gazdaság működésének alapjairól: még jó, ha nem finnyázza eltartott kisujjal az efféle „alantas dolgokat”. Amiken amúgy milliók sorsa múlik. Könnyű volt hát ótvarosan ostoba dumákkal beetetni a közönséget, amelynek nemcsak a kockázati közösségről (ez a biztosítás alapja), de a szolidaritásról sincs halvány elképzelése sem. Nem is beszélve a gazdasági érdekeken alapuló vállalkozások (a biztosító is ilyen) működési elveiről, ezek befolyásolási lehetőségeiről a szabályozáson keresztül.

Tönkreverték hát a magánnyugdíj-pénztárakat, biztosítva ezzel, hogy a mai harminc-negyven éveseknek gyakorlatilag semmiféle kilátásuk ne legyen időskorukra. És persze tovább csökkentve a járulék-fizetési hajlandóságot. A sebtében megkapott 3000 milliárdot egy (na jó 2) lépésben elverték. Csökkentettéka költségvetési hiányt, ezzel biztosítva az eu-s pénzek további áramlását. Igaz, hogy ilyen nagy összegből már csurog-csöppen magáncélokra is, de a fő cél az uniós pénzek becsatornázása volt. Az első években ezért is nem csökkent az államadósság – ugye tudjuk, hogy a költségvetési hiány és az államadósság két különböző kategória? (A jelenlegi kormányfő megnyilatkozásait ismerve, nem biztos, hogy tisztában volt ezzel.) Mára indult csökkenésnek az adósság is – kisebb hiány finanszírozásához kisebb hitel kell.
Mi a baj ezzel? Egyszerűen: a jövő felélése.

Részletesebben. A kiadások mindenáron csökkentése a legsúlyosabban a közszolgáltatásokat érintette: az oktatást, az egészségügyet, a szociális szférát. Csökkentek a támogatások, a munkanélküli segélyek. Ma 3 hónapig kapható, holott a munkáltatók a béreknek 1,5%-át külön erre a célra fizetik be, nyugdíj, meg egyéb adókon kívül! A „rezsicsökkentés” nevű szemfényvesztés az infrastruktúrát teszi tönkre – következményeit 4-5 év múlva láthatjuk majd. Rendkívül alacsonyak a beruházások – vagyis olyan létesítmények építése, amelyek később majd pénzt hozhatnak, munkát adhatnak – nem mellesleg, amiből fizetni lehetne majd a nyugdíjakat is.

Ami a beruházási piacot életben tartja, az a felső középosztálynak adott ajándék pénz – a 10 milliós CSOK. És persze az ész nélküli presztízsépítkezések: az immár százmilliárdokat felemésztő üres-stadion program, a Vár és a Városliget szétverése. És ha nincs szerencsénk, nem ússzuk meg a katasztrófával fenyegető pedofil és szadista dopping és drogfeszt, az anabolikus szteroidokon hizlalt pénzmosás és néphülyítés, közbeszerzési sikkasztóbajnokság és prostitúció, az olimpia megrendezését sem.

A nyugdíjrendszerrel kezdtem, és messzire jutottam. De a dolgok az életben összefüggenek.

Fejezzük be hát a nyugdíjrendszer, a nyugdíjasok helyzetét fenyegető három, az elmúlt években hozott kormányzati törvénnyel-szabályozással.

Az alaptörvényben egy apró „a lehetőségek szerint” kiegészítéssel szerepelnek az állam polgáraival szembeni kötelezettségei. Ez annyit jelent: járni jár, de nem jut…

A nyugdíjjárulékot szinte észrevétlenül keresztelték át nyugdíjadóvá. A különbség, hogy a járulékkal szemben járadékra van jogod, míg az adód elköltéséről a mindenkori törvényhozási többség (fele nem kétharmados) dönt.

Egy ideig véd valamennyire az, hogy sokan vannak nyugdíjasok, szavazataik eldöntik a választásokat. De hamarosan elérik az időskort azok, akiknek már nem, vagy alig valami nyugdíj jár – megvan tehát, kit utáljanak. Ahogyan egyre sikeresebbnek tűnik az is, hogy a még munkában lévők hatalmas adóikat az „ingyenélő” nyugdíjasoknak tulajdonítsák.

Mi lenne, ha nem az odadobott koncokért kapkodnánk mohón, hanem – akár a fiainkkal együtt – latolgatnánk a jövő lehetséges útjait, bevetve az évekkel állítólag gyarapodó bölcsességünket is?

Szerző: Rátesi Margit / kanadaihirlap.com