Már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha Mécs Imre az előre eltervezett beszédet mondhatja el legjobb barátja temetésén, annak végakarata szerint. Lehet, hogy semmi, mert ma már olyan mértékű a fásultság, hogy a lelkek nem lennének képesek tovább vinni a gondolatokat, vagy erőt meríteni az elhangzottakból, a rendszerre mért verbális ütésból. De talán a hatalom ott sorakozó figurái kaptak volna valamit abból, hogyan gondolkozik róluk legalább az a több ezer ember, akik elzarándokoltak az óbudai temetőbe - írja az europakavezo.blog.hu. 

Ilyen a mai ellenzék. A Göncz család azt kéri a végakarat szerint beszédmondásra felkért baráttól, hogy ne legyen politikai tartalom, a barát pedig erre azt mondja, akkor inkább nem beszélek, mert ezzel elárulom Árpi emlékét. Rögvest kialakul egy olvasat a krakéler Mécs Imréről, aki túlnyomul, úgymond, rátelepszik az eseményre, nem tartja tiszteletben a család kérését, meg a hatalomnak gyakorlatilag lefekvő családról, akik nem akarnak balhét, hiszen ott lesz egy csomó fideszes. A temetés legyen csendes és méltóságteljes, Imre ne itt forradalmárkodjon, elmúltak azok az idők. Így maradt egy kedves beszéd a szeretnivaló Árpiról a több ezer ember és az élő tévéközvetítés alatt, majd egy párszáz embernek elmondott másik a Kossuth téren. Aki abban bízott, hogy a Göncz-temetés katalizátor lesz, mint 1956-ban a Rajk-temetés, az csalódhatott, bár Rajk fia ott volt a ceremónián.

És az ellenzék ebben is megosztott. Jaj, Imre, ne csináld már, értsd meg, nyugi kell, a temetés nem erre való - az egyik oldalon. A másik oldalon meg Imre, és akik vele értenek egyet, hogy mikor máskor kellett volna üzenni a diktátornak, ha nem 1956 és a rendszerváltás egyik hősének búcsúztatásán, ráadásul Orbán jelenlétében? Ez a történet, mint cseppben a tenger, mutatja meg, miért tart itt az ellenzék. A Kávézó mai szerzője szívesen meghallgatta volna Mécs Imre igazi beszédét, de csapatunk más tagjai a család érvelését fogadták el.

Orbán viszont elégedetten vigyoroghatott belül civilruhás testőrei őrizetében. Megtette, amit kell. Ott volt, és ki sem ült a protokoll helyre, ahol legalább annyi kiderült, hogy Fodor Gábor immár barna hajú. Felbukkantak a ma már egymással sem szóba álló szocialisták, meg a régvolt SZDSZ néhány vezetője. Boross Péter pedig, aki 1992. október 23-án kifütyültette Gönczöt, rezzenéstelen arcú cinizmussal üldögélhetett egyik korábbi ellensége temetésén. Mécs legalább annyit mondott, hogy Árpi volt a legjobb elnök, és ezt Áder is hallhatta. Sebaj, ennyi neki is belefér, benne van a zsoldjában. 

Maradt egy közös kézfogás, a felemelt rózsák ezrei, Bródy János gitárjátéka és az elcsukló hangú Koncz Zsuzsa. A Ha én rózsa volnék című örökbecsű. Meg a zsúfolt busz visszafelé, ahol már senki nem beszélt a temetésről. Ettől, persze még tovább kellene vinni Göncz Árpád szellemi, politikai és morális örökségét. Kérdés, hogy ki, mikor és hogyan?

europakavezo.blog.hu