h i r d e t é s

Bruck András: Kinek a himnusz, kinek a dzsídípí

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam
a- a+

Bruck András: Kinek a himnusz, kinek a dzsídípí

2017. szeptember 05. - 08:59

Nekem írják, mondják, üzenik. 

Forrás: Bruck András / Facebook

Majd akkor olvaslak megint, ha megmondod, mit csináljunk. Nem akarok több pesszimizmust, reménytelenséget, téged olvasva a hús leválik a csontról. Jó-jó, de miért csak az az alternatíva, hogy melyik karomon vágjam fel az eret? 

Megértem őket.

Azért nem volt mindig így. Egy időben például külföldi, főleg amerikai történeteket kevertem a szövegeimbe, mert azt gondoltam, van értelme elmondani, mitől sikeresek mások. Hittem benne, hogy Magyarország képes lesz élni az ölébe hullott lehetőséggel, fokozatosan európai minőségű országgá válik, és előbb-utóbb, húsz évre saccoltam, végre mindannyian valóban nyugati állampolgárnak tarthatjuk magunkat. 

Csakhogy közben eltelt majdnem harminc év, és most vajon hány magyar érzi magát nyugati polgárnak, vagyis egyenlőnek az itt kószáló, gondtalanul eszegető-iszogató skandináv, német, amerikai turistákkal? 

Vajon a villamoson, metrón utazó mogorva, szegényesen öltözött, gyorsan irritálható tömeg nyugati polgárrá vált attól, hogy négyévente szavazhat? És az, amelyik az orvosi rendelőben megrohanja az ajtót, amikor kijön az asszisztens, aztán receptet, leletet lobogtatva próbál magának kicsikarni egy kis előnyt, figyelmet, valamit, amit a „rendszer” ezek szerint magától nem ad meg neki? 

Én úgy tapasztaltam, hogy a nyugati polgár többnyire bízik a „rendszerben” és a buszon mellette ülőben. 

Nem olyan egyszerű "nyugativá" válni, az mindenekelőtt egy érzés, amit pusztán a szabadságjogok nem adnak meg. Az alapja talán az egymáshoz és az államhoz való viszony. Ha azok tele vannak gyanakvással, félelemmel, és nálunk tele vannak, akkor számomra érdektelen, hogy itt is van PayPass.

Akárhogy is, „érfelvágó” pesszimizmusom azzal a felismeréssel párhuzamosan kezdett burjánozni, hogy Magyarországnak csak az egyszerűbb problémát sikerült megoldania: a demokratikus intézményeket ugyan létrehozta, de helyesen és tartósan működtetni nem tudta őket. Hiányoztak hozzá a polgárok: az ingatlanhirdetések „polgári lakásaiban” csak a belmagasság és a stukkók voltak hozzá meg. 

Így ma már eszembe se jutna megírni, hogy, mondjuk, annak idején én hogyan, milyen makulátlanul tiszta mechanizmusokon keresztül lettem az amerikai kormány rádiójának, Amerika Hangjának a munkatársa. Vagy azt, hogy holland barátom sem haverság, viszontszívesség, pártkötődés révén nyerte el egy évi 30 millió euróval gazdálkodó amszterdami kulturális intézmény igazgatói állását. 

Pedig a „demokratikus folyamatokon” múlik minden, és ahol a társadalom ilyen fair elveken nyugszik, ott magasra nő a dzsídípí – és vele a jó élet meg biztonság.

Vagy ne jöjjek én itt a hollandokkal, akiknek királyuk születésnapján a holland követségeken ki kell osztani a himnuszuk szövegét, hogy mindenki biztosan el tudja énekelni?

Kinek a himnusz, kinek a gdp. Az egyik nép énekel, a másik termel. Döntse el mindenki maga.

De azért nem mindegy, hogy abban az „operettországban” Deutsch Tamás nem lehetne egy olyan sportbirodalom tulajdonosa, mint amit Magyarországon a testvérével közösen elnököl és irányít (MTK), és ott milliárdos is aligha volna, közpénzből pedig, ahogy itt, egész biztosan nem. 

Egy országban, ahol a kormányon lévők zsebre dugott kézzel, iszonyatos bűneikbe bele sem izzadva felszámolhatták a demokrácia két alappillérét: a jog uralmát és az elszámoltathatóságot, ahol nap nap után háborítatlanul írathatják saját nevükre az ország egy-egy darabját, ott a magamfajta számára kevés hasznos teendő akad. Ezért azt az egyetlen dolgot teszem, amiben még látok némi értelmet: a felháborodásomat és indulatomat igyekszem másokba is beleplántálni; a zsarnok iránt érzett gyűlöletet nem csak jogos, de szükséges is a lehető legtöbbek érzésévé tenni.

Miért, ha elrabolják a gyereked, nincs jogod bármilyen eszközzel visszaszerezni? – én ezt tartom igazságosnak és racionálisnak, ebben hiszek, nem a „higgadt érvelésben”, a zsarnok ölebeivel folytatott álvitákban, ezredik után az ezeregyedik elemzésben. Úgyhogy senki ne várjon tőlem receptet, tanácsot.

Fel kell mászni a falra, nincs más megoldás.

 

Bruck András