Úgyhogy, tanuljon, készüljön, nőjön fel saját tehetségéhez, mert az itt egyre kevésbé számít. 

Nem túl lelkesítő perspektíva, és nem csak a szülő felől nézve. 

Még nem aktuális, még távoli a búcsú, de máris összeszorul az ember szíve. Egykor a Polgár-lányok apja azért választotta gyerekeinek a sakkot, mert az objektív: a vesztes itt vesztes, a győztes győztes, és erről nagyon nehéz másképp ítélni. Bár még így is keményen kellett harcolnia lányai igazáért, egy keskeny sávban mégis sikerült utat vágnia a diktatúra rémekkel, imbecillisekkel teli dzsungelében.

És most megint ugyanitt tartunk – diktatúra, rémek, imbecillisek.

A gyereknek persze nem veszem el a kedvét, nem mondok semmi demotiválót. Ha én olyan szerencsés leszek, ő meg olyan peches, hogy mégis itt marad, akkor pár éven belül úgyis magától rájön mindenre. Látni fogja, mi van, ahogy most látja a földmocskos utcákat, a takaró alatt lapuló, kihűlő testeket. 
De ez már az ő ügye is, rá is tartozik, ezért elmondom, hogy amit lát, az nem csak abnormális, de emberiesség elleni bűntett is. Azt viszont még nem tudja, hogy a főként munkát, szorgalmat, érdemet jutalmazó nyugati kultúra helyett nálunk egy parazita kultúra telepedett meg újra.

A Felcsútról fújó keleti szél hozta.

Ők az új elit, az elitváltás emberei, akik mások munkájából, adójából élnek, gyarapodnak. Mindenekelőtt a miniszterelnök családtagjai, barátai, párttársai, strómanjai, az általa pozíciókba ültetett és a bűnök fedezésén kívül máshoz nem értő tettestársai… és a lista egyre bővül, a levegő meg körülöttük, még inkább körülöttünk egyre fogy. 

A gyereknek erről megint nem beszélek, inkább csak azt jelzem neki, messziről körözgetve, lelkiismeret-furdalásosan, mert nem tudom, használok-e vele, vagy inkább ártok, hogy a rossznál van jobb, sokkal jobb. És az a jobb már megint máshol van, már megint el kell innen vágyódni, úgy három nagyvárosnyi ember már el is vágyódott, aki meg marad, mert egy országban végül is csak kell maradnia valakinek, annak muszáj alkalmazkodnia a parazita kultúra szokásaihoz. 

Vívódom.

A parazita kultúra nagymesterei dühükben, bosszúvágyukban és mohóságukban most éppen hirdetőoszlopokat tépetnek ki Budapest-szerte a földből, szégyenkezés nélkül hirdetve, miféle emberek kezébe került a gyerekem – ami azt illeti, mindannyiunk sorsa. 

Talán mégis jobb lenne neki máshol. Hogy az élet körülötte fair legyen és szabályos, hogy magától értetődően megkaphassa, amit megérdemel, ami jár neki, ne kelljen odaszólni, elintézni, „szívességet” kérni… hogy még hírből se halljon a diktatúráknak erről a csótányoknál szívósabb és a csótányokhoz hasonlóan undorító praxisáról. 

Máshol -- hogy a tiszta lapokra egyedül ő írhassa majd saját élete történetét.

Bruck András