Amikor elhatároztam, hogy írjak-regéljek erről a mindenki által jól ismert metropoliszról, eltűnődtem mi az, amit még nem mondtak el róla, és mi az, ami engem is érdekelne belőle ma.

Érdekelt volna akkor is amikor még csak, mint egy délibáb, lebegett álmaimban az, ami most már a pihe-puha, de olykor kőkemény valóság.

Azzal kezdtem, hogy kizártam azokat a témákat, amikkel egész biztosan nem szeretnék foglalkozni. A politikával biztosan nem. Illetve semmiképpen sem szeretném, ha valami útikalauz-szerű lenne, folyamatos statisztikai adatokkal tűzdelve, bár néhol elkerülhetetlen ezek használata, már csak a miheztartás végett.
Továbbá, azokat az olvasókat is el kell, hogy keserítsem, akik amolyan "Szex és New York” típusú, Carrie B.-féle szexuál-antropológiai értekezésekre számítanak. Bár ettől sem lesznek teljesen mentesek az írásaim :-)

Tehát arra jutottam, hogy megírom az én történetemet New Yorkkal kapcsolatban. Nem időrendi sorrendben, hanem ahogy éppen az emlékeim vezetnek, és ahogy a mindennapokat megélem a jelenben.

Azt gondolom, az én sztorimból sokat tanulhatnak, és valós képet kaphatnak erről a  - valljuk be - csodás városról, amit én az első perctől otthonomnak tekintek és naponta megújuló szerelmem tárgyának.

Mindenekelőtt fontosnak tartom önmagam bemutatását is, ami azért elkerülhetetlen, hogy érthető legyen az, ahogy bizonyos dolgokat miért élek meg úgy ahogy, miközben mások általában teljesen másképp.

Szóval én egy épp’ csak 32 éves esztergomi születésű, szerintem elég tipikusnak mondható, alsó osztálybeli családból származó, magyar pali vagyok, aki egy családi tragédia kapcsán akaratlanul is a karmikus gondolkodás útjára lépett. Jó adag genetikailag kódolt optimizmussal és művészi ambíciókkal-lelkülettel és képességekkel, kifejlesztett bátorsággal, és az élet által felvértezett makacs kitartással. Így indultam a magam kalandjára. Ahogy sokan otthon, én is a szokásos Amerika-utálattal indítottam. Jellemzően magyar vonás, hogy gyűlölködünk, akire irigyek vagyunk, miközben nemcsak nem ismerjük utálatunk tárgyát, de törekvéseink is hiányoznak ezen változtatni.

Sok a kijelentő mondat és kevés a kérdés. Szerencsémre az én mentalitásom igencsak nyílt és kíváncsi. Próbálom megérteni nem csak azt, ami vonz és érdekel, hanem azt is, amitől félek vagy ellenérzést vált ki belőlem. Ennek köszönhetően ma már nagyon sok mindenről másképp vélekedem, mint egykor.
Az én new yorki történetem 21 éves koromban kezdődött, amikor is elhatároztam,  hogy márpedig nekem ide kell jönnöm. Akkor persze még fogalmam sem volt, hogy közel 10 évig tart majd mire a talpam amerikai földet érinthet végre.

Magammal kapcsolatban úgy szoktam gondolkodni, hogy az én életem nem gőzhajó, hanem vitorlás amit a szél irányit és hajt előre, ezért az utam hosszabb két pont közt , de bevallom, nemcsak beletörődtem és elfogadtam ezt, hanem ahelyett hogy nyavalyognék miatta. Rájöttem, valójában élvezem és a karmikus gondolkodásnak hála tudom, hogy mindig minden akkor és ott történik meg, ahol és amikor kell. Ennek tudatában élni, hihetetlenül megnyugtató érzés. Nincsenek bukott csaták vagy veszteségek, mert minden élmény a fejlődésem szolgálja és minden zsákutca egy olyan tanulság, amit tapasztalnom kellett, mert hasznomra válik vagy, hogy én lehessek mások hasznára ezzel, de persze nem lehet hátradőlve várni a sült galambot, mert az álmainkat nekünk kell követni, nem azok fognak minket! Ugyanakkor mindig tudnunk kell azt is, hogy minden elért álmunk új virágot hajt!

A kiváltó ok, amiért az ember elhagyja a stabil múltat, a megszokott környezetet, barátokat és családot, mindenkinél más. Nekem, ha jobban belegondolok nem is volt más választásom, hiszen kölyök korom óta szilárdan éreztem, hogy nekem máshol van az otthonom. Nem az anyagi jólét hiánya indított, vagy űzött el magyar honból, hanem az állandósult rabság érzése. A számomra ingerszegény környezet mind lehetőségekben mind mentálisan és a környezet szuggesztív nyomása. Természetesen 10 év álmodozás után rengeteg kérdés és kétely merült fel bennem is, olyanok hogy vajon jó döntés-e, és mi történik akkor, ha csalódás lesz. Egyet tudtam biztosan, hogy mennem kell, mert az egyik legfontosabb mottóm az, hogy.... inkább bánom azt, amit megtettem, mint azt, amit nem.

Sosem felejtem el a napot, mikor végre úgy ébredtem, hogy "ma repülök New Yorkba b...meg" . Addigra elbúcsúztam minden szívemnek kedves embertől, hiszen tudtam hogy jó ideig nem látom őket viszont. Sokan könnyek közt búcsúztattak és mondták, jobb szeretnék, hogy maradjak, de tudták, hogy elsorvadnék, ha meg sem próbálom. Tudták, hogy 10 éve erre készültem és minden cselekedetem erre irányult.

Elszántságom mértékét az is jelezte, hogy a repjegyen kívül mindössze 50 dollár volt a zsebemben, viszont a szívem tele hittel önmagamban, reménnyel és kalandvággyal. Merész húzás volt részemről.

A zene nagyon fontos szerepet játszik az életemben, szeretem, ha csak úgy halkan szól a háttérben. Ha lehet, mindig szóljon. Elképzelem, ha ez egy film lenne, milyen zene illene az adott hangulathoz. Ez alkalomra Lenny Kravitz Fly away című dalát választottam.

Semmihez sem hasonlítható az az érzés, amikor 30 évet hátrahagyva, elindulsz az ismeretlenbe egy kofferba belepréselve mindeneddel, egy jeggyel a kezedben ami a jövődbe visz. Ülsz a tranzitban, már teljesen egyedül, senki sincs veled, csak a dal üvölt a füledbe és járja át minden porcikád és a tudat, hogy igen...

Ez az! Ez pont az, amit elképzeltél és éppen megtörténik, és minden egyes sejtmagod kitölti az érzés, a bizonyosság, hogy pontosan ott vagy és arra tartasz, ahol lenned kell!

Ez az érzés számomra állandósult lelkiállapot mióta itt élek a Nagy Almában. De hangsúlyozom, főleg azért, mert én kicsit másképp látom és élem meg a világot általában.

New yorki pályafutásom úgy indult, hogy első ízben egy napot töltöttem szeretett városomban (mielőtt egy zsidó nyári táborba utaztam dolgozni Pennsylvaniába).

Leszállás után, miután átküzdöttem magam kínkeservesen a beléptetésen, ami nem volt éppen egyszerű, (de erről majd később). Akkor még a mostoha fivérem és barátnője jöttek értem, és kocsival vittek magukhoz Bronxba. Szinte önkívületi állapotban voltam, egyfolytában csak faltam a látványt, az oly’ régóta áhított látképet, amint keresztülszáguldottunk az éjszakai város szikrázó fényein.

A távolban feltűnt az Empire State Building színesen megvilágított homlokzata. Szemben Manhattan elterülő szigete, akárcsak smaragdváros pompázott, s ahogy áthajtottunk az impozáns Brooklyn hídon, a tartó kábelek közt átpillantva ott ragyogott a szabadságszobor. Ez a monumentális szobor az óceánra tekintve, izzó lángjával mutatva az utat a vízen érkezőknek.

Nem tudtam betelni a látvánnyal, és mint falánk kisfiú a cukorka boltban, kapkodtam a fejem és csipkedtem magam időről időre, hogy inkább most ébredjek fel, még az álom elején.

Bronxba megérkezve azonnal nyugalom szállt meg, mert feelingre teljesen olyan volt, mint Woodgreen Londonban, ahol szintén éltem közel másfél évet. Így hát ismerősnek hatott a környék és azonnal csitították félelmeim az emberek kisugárzása. Többségében errefelé feketék, latinok és indiaiak élnek. Körbenézve és a híresztelésekkel szemben, hogy majd lelőnek az első nap, csupa mosolygós-kedves, vidám és szabad ember vett körül, és ha akartam, ha nem, átjárt a szabadságuk érzése engem is.

Hazaértem.