Boldogult gyermek-, ifjú- és fiatal felnőtt koromban, mielőtt megjelentek volna a kapualjakban a kolumbáriumok falában elhelyezett urnákra emlékeztető levélszekrény-sorok.

Tehát az ember a postással, aki évtizedekig szolgált ugyanazon a környéken, és minden karácsony előtt névjegyes üdvözlőkártyán kívánt a kuncsaftoknak kellemes ünnepeket (nálunk például teljes tisztelettel: Vízkeleti Ferenc, a kézbesítő), a leveleken kívül az újságot is bedobta/átadta, kihordta a nyugdíjat, a táppénzt, a postára bízott egyebeket, beszedte az újságpénzt, sőt, a telefonszámlát is inkasszálta (már attól, akinek volt telefonja).

Egyszóval, régi, jól bejáratott ismerősként napról napra együtt élt, együtt lélegzett a családdal. Fontosságát, a forgalmat jelzi, hogy más közlekedőedény (vesd össze: mobil, internet) nem létezett, telefon se nagyon.

A panel-tízemeletesek megjelenésével a helyzet gyökeresen megváltozott.
Soha többet nem találkozott az ember személyesen a kézbesítőjével, kivéve, azok, akiknek a nyugdíjat hozta. (De hol volt az még akkor?)
Jó! A fene se várhatta el, hogy megmásszanak minden tízemeletest! De, akkor a kisebbeket se. Nem lenne méltányos.
A kapualj félhomályában rohamozta meg az ember a levélszekrényt (jobb esetben megvolt a kulcsa, és nem kellett felfeszíteni, hogy aztán minden kihulljon belőle – sőt voltak olyan jól sikerült levélszekrény-fejlesztések is, amikor a zárt dobozból is kihullottak.

Az még hagyján, hogy a mezítlábas leveleket bedobta. De az ajánlott levelek értesítőjét is!
Hogy aszongya: nem voltál itthon, fáradj be érte a postára! (A régi rendszerben, ha nem talált otthon, aláíratta a postás a levél átvételét a házmesterrel, és átadta a levelet. De hát, a házmesterek is eltűntek. (Már csak a házmester-módi maradt. Vesd össze: feljelentések.)

Falun még maradt a régi szokásrend. Eddig.

Tegnapelőtt a szomszéd levélszekrényébe volt behajítva egy utalvány-értesítő: az ELMŰ fizeti vissza az éves elszámolás alapján túlfizetett összeget.
Tegnap pedig a mienkbe: ajánlott küldemény érkezett, feladó NAV, másodszor is megkísérlem, aztán átvehető. Mindkét nap mindannyian otthon ültünk.
Na vazze! A NAV-tól kétféle dolog jöhet. A súlyadó, melyet Orbán elorzott az önkormányzatoktól. Hagyján! Vagy ellenőrzést kaptam a négy éve megszüntetett vállalkozásomra. Remek!

A szomszéd már megkapta a súlyadó-határozatot, két csekkel, fölfelé kerekítve. Ami szabálytalan! Miért fizessek többet? Bármennyivel! Ha öt forinttal is. Lefelé pedig nem kerekítenek. (Jártak ezek általános iskolába? Ott tanítják a kerekítés szabályait. Vagy olyan számítógép összegzi a befizetéseket, melynek számolási nehézségei vannak? Csak kerek számokkal képes dolgozni? Esetleg Orbánnak a három-hetvenre is szüksége van tőlem?)

Másnap kifigyeltem a postást, és megrohamoztam. Megvártam szépen, csendben, amíg elintézi a magánügyben bonyolított telefonját (csak a bunkó szakítja félbe az ilyesmit a maga szerény, szóra sem érdemes problémájával – hat perc, ötven másodperc, egy szál mellényben, mert azt hittem fél perc alatt elintézzük).
Nem hoztam ki, majd jövő csütörtökön! Egy hét múlva? Addig nem várok! Hátha ellenőrzés.

Így hát mehetek be a postára, pandémia-csúcs idején, amikor még a Takarító Néni is arra buzdít, hogy hétvégén ne vásárolgassunk, maradjunk otthon. A pénz pedig a feleségem nevére jött, azt fel sem tudom venni. A posta, jogellenesen, csak a saját meghatalmazás-nyomtatványát fogadja el, a közjegyző, vagy a sziámi király igazolása se elég neki. A nyomtatvány még véletlenül se a kézbesítőnél, csakis a postán szerezhető be. Mellesleg alá kell íratni hetven büntetlen előéletű, norvég-magyar kettős állampolgárságú, velem rokoni kapcsolatban nem álló tanúval, plusz a kézbesítővel. Akivel nem találkozom, csak, ha „a vadász ül hosszú, méla lesben, s vár felajzott íjra gyors vadat”. Mert a postás biciklin robog, ha az adott két-három háznál nincs posta, nem lassít, egyenesen továbbmegy. Nem könnyű tehát lekapcsolni. Útakadályt már mégsem helyezhetek ki!

A posta egyébként, melynek tarifái a csillagos égre szöktek, mely fokozatosan szűkíti a szolgáltatásait, kettőről öt napra emelte a kézbesítési határidőt, sorra zárja be a fiókjait, vagy csökkenti az ott dolgozók létszámát, legújabban megszüntette a papíralapú tértivevényt (hogyan igazolom, hogy egy ajánlott levelemet átvették?) éppen tegnap jelentette be, hogy nem visz ki politikai szóróanyagokat, reklámokat. Csak a kormány leveleit. Nemzeti Inzultáció, tájékoztatók, Orbán jókívánságai a nyugdíjasoknak. Ezek nem kampányügyek. Újabb információs kaput csuktak rá tehát a választások előtt az ellenzére.
A NAV, mellyel kizárólag az Ügyfélkapun keresztül érintkezhetek, ott is csak jelenthetek, formanyomtatványokon keresztül, tehát nem közölhetem, hogy földrengés, vagy Stanci néni balesete miatt késtem egy napot valamivel, magára nézve most nem érzi kötelezőnek az elektronikus ügyintézést.
Miután minden határozatot elektronikusan küldenek, minden adót, befizetést átutalással teljesít az ember (az esőerdők védelmében is), fogja magát, és postán levelez, csekket küld. Az ügyfélkapusoknak is.

Az ELMŰ is korszerű, XXI. századi módszerekkel dolgozik. Ha véletlenül túlfizető vagyok, miért nem utalja vissza a pénzt a számlámra?
Átutalással fizetek évek óta. Talán feltűnhetne! Vagy – és ez lenne a legegyszerűbb – miért nem írja jóvá a következő havi villanyszámlán?

Mivel a pénzt nem hozzák ki kétszer, mehetek be emiatt is a postára. (Ha meglesz a meghatalmazás. Bár lehet, hogy addigra visszaküldik.)
Különben örökre lemondhatok róla. Vagy levelezhetek velük napestig, megoldást keresve.

Egyszóval hát, így működik a magyar állami szolgáltató szektor. Ahogy hetven éve. Csak sokkal többféle, szerteágazó ügyben, sokkal elidegenedettebb módon, drágábban, ésszerűtlenebbül és rosszabbul, ha az azóta bekövetkezett változásokat (internet, netbank) is figyelembe vesszük.

A magánszektor? Ott is vannak nyalánkságok. A rendszerváltáskor abban a naiv hitben éltem, hogy majd a bejövő multik behozzák a nyugati eladóikultúrát is.
Emlékszem, egyszer, a nyolcvanas évek elején a Kärtner Straßén betértem egy négyemeletes épületbe, mely tetőtől talpig csakis LEGO-áruház volt.
Grüß Gott!- mosolygott rám húsz eladó. Pedig pénzem egy kanyi se. És látták. Végül azért vettem a pici lányomnak egy két elemből álló DUPLO-csónakot. Úgy szolgáltak ki, úgy köszöntek el, minden jót, szép
napot kívánva, mintha fölvásároltam volna az egész kócerájt.

Na, majd most! Majd nálunk is! Köszönnek, kiszolgálnak, nem kívánnak az anyámba (arc- és testbeszéd), és a többi! Mert különben repülnek! Meg lehet ezt tanulni! Meg lehet ezt tanítani! Ha otthon nem tették!

Frászt! A nagy nyugati cégek züllöttek hozzá a kelet-európai viszonyokhoz. Gond nélkül. A rebach így is megvan. Örüljenek az Európa-széli bugrisok, hogy vásárolhatnak nálunk!

Itt van például a német telefontársaság magyar leánya. A barátom huszonöt éve előfizető (semmi kedvezmény, az csak az újonnan szerződőknek jár!), a boltjában a vállalkozási célú vezetékes telefonnal, havi nyolcvanezres számlával.
Egy kuncsaft tért be és szólt neki, hogy telefonon nem lehet elérni.
Csakugyan, süket! Bejelentette a hibát. Kivizsgáltuk, a hiba az Ön készülékében van! Másik készülék. Süket. A hiba az Ön készülékében van! Anyád! Személyesen is bement, levelezett, végre kiküldtek egy szerelőt. Süket. A vonal. Javítsák meg! Három nap múlva: 
a hiba az Ön készülékében van! A szerelő bizalmasan felhívta, hogy azért nincs vonala, mert egy Dominó-csomagban vásárolt mobilhoz kapcsolták az ő azonosító számát-kódját. Tehát vonal nem lesz, viszont a számlát ő kapja. Újra reklamált. A hiba az Ön készülékében van!
Ezen a ponton megunta, és átment egy másik szolgáltatóhoz. Ekkor kapott egy levelet, melyben elismerték a hibát, és elnézést kértek.
De, ahelyett, hogy törzsgárda-tagsággal ékesített kedvezményekkel marasztalták volna a hűséges, és jól, sokat fizető ügyfelet, csatoltak egy harmincezres számlát, mondván, hogy február 28-án járt volna le a
hűségidő, és február 8-án szerződést bontott. Tehát kötbér! 
Hűségidő 25 év után? Eleve nem is tudott róla. Meg különben is!
Azért hagyta ott őket, mert három hete nem szolgáltattak, és kísérletet se tettek a hiba kijavítására. Helyette újra és újra elhajtották. 

A pofátlanság csúcsa! Javasoltam, hogy írja meg nekik: nem fogadja el a nem létező hűségidő nem létező megszegését, így a számlát, a követelést visszautasítja, a szolgáltató szegett szerződést, amiből legalább félmilliós üzleti kára keletkezett, ezt pedig érvényesíteni kívánja.
Én a helyedben a sztorit megírnám a német anyavállalat kereskedelmi vezérigazgatójának is! - mondtam.
Azzal, hogy tegyék be az ügyféltoborzó hirdetéseik közé. Melyek sorában most éppen az úgynevezett okoswifivel kampányolnak. Világújdonság! Nem szakadozik a wifi!
Na, neee! Mitől újdonság? Üzembiztos szolgáltatásra szerződtek! A minimum, hogy nem szakadozik! Ez nem érdem és különleges szolgáltatás!
És a fantasztikus szolgáltatáshoz én biztosítsam a rutert, miegymást!
Így reklámozzák: megvásárolt eszközökkel.

Hát kérem! Így élünk mink itten, Kelet-Európában.
Állandóan lejáró, megújítandó igazolványok, azonosító adatok, kódok, jelszavak millióival a tárcánkban, kilenc milliónyian egy lavór méretű országban, szélhámos, pofátlanul nyerészkedő, semmit nem nyújtó szolgáltatókkal, melyek hatóságként viselkednek.

Miközben Amerikában, ahol jóval nagyobb a társadalmi mobilitás, földrésznyi távolságokra költöznek az emberek rendszeresen, össze-vissza egy társadalombiztosítási azonosító, és egy jogosítvány elég mindenhez. A forgalmi meg a kocsi kesztyűtartójában van. Ha ellopják (mindkettőt), nem nekem kell bizonygatnom, hogy az enyém (volt).
Benne van a rendszerben.
Ha pedig a telefontársaság ilyesmit művel, pár hónap múlva lehúzhatja a rolót.
De eszébe se jut az ügyintéző/eladó hölgyeknek. Ha másért nem, mert felfogták, hogy a cipőboltban ők a vevők.