h i r d e t é s

A percek fontossága

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam
a- a+

A percek fontossága

2016. február 18. - 11:31
0 komment

Előző írásom után sok hozzászóló tudatta velem, hogy ártok a „pesszimizmusommal”. És, hogy én vagyok a menthetetlen, nem az ország. 

Fotó: Bruck András / Facebook

Nem zárom ki, hogy igazuk van, de vajon mivel használhatnék? Akár puszta önzőségből, mivel én magam sem bánnék egy virágzó nemzet polgára lenni. 
Szerintük optimizmussal, de hát ahhoz, mint a boldogsághoz, mégiscsak kéne néhány ok. 
Állítólag éppen ilyen volt a pedagógustüntetés. Mert az megmutatta, hogy… és itt százan százfélét mondanak: összefogás, szakmán túlnyúló, jó beszédek, felemelő, esernyő, kopogó eső, megborzongató – mindegyik igaz, én is ott voltam, igazolhatom.
Csakhogy volt már ígéretes tüntetés, és az akkor belőlem is kihozta az optimistát. Tehát ismerem a mámorító érzést, amikor felvillan egy gyűlöletes rendszer összeomlásának lehetősége. De a történetnek nem volt folytatása, s így az optimizmusomnak sem. 
Tévedhetek, de miként a kéklő telefonokból mára csak a fotók emléke maradt, a színesen tarkálló esernyőkből sem fog más. Vagy talán hinnem kéne abban, hogy a szombaton történtek elvezetnek a kormány lemondását kikényszerítő hangos és tartós országos megmozdulásokig? Az Orbán-rendszer bukásáig? 
Lehetséges, de ez akkor sem más, mint jóslás. 
Persze, tudom, egyszer minden diktatúra véget ér. 
De ezt állítani nem optimizmus, hanem tapasztalat és ésszerű feltételezés. 
Optimizmus bizonyos jelekből kiolvasni a kedvezőbb jövőt – lehetőleg a minél közelebbit. Az, hogy nő az elégedetlenség, tapintható, de ez a rezsim nagyon messzire lesz hajlandó elmenni önmaga védelmében. És ebben a juntatörvény is segíteni fogja. 
Magyarország helyzete momentán kilátástalan, hiába bizonyosodott be, hogy tudunk öt percig csendben állni. Azt kellett volna bebizonyítanunk, hogy nem tudunk egy percig sem csendben tűrni. 
Ha egy nemzet harcban esik el, akkor van miért bíznia a jövőben. És amelyik harc nélkül, és nem egy ellenállhatatlan erőnek hódolt be? 
Valójában csak most láttam bele a hazai közoktatás poklába. Egy olyan korban, amikor a nemzetek öntik a pénzt és az új gondolatokat az iskolákba, ennyire aljas rendszert csak az elmeháborodottsággal határos gonoszság tud létrehozni – ravaszul, lépésről-lépésre, de a szakma tétlenül nézte. Miként az összes többi a saját pusztulását.
Ugyan milyen jövőt ígér ez? 
Milyen jövője lehet annak az országnak – és ilyen még nem volt a történelemben –, ahol a két kimagaslóan legnépszerűbb párt egyaránt a diktatúrának hódol? Az egyik ráadásul egy politikai versenyben álló ellenzéki párt! 
Milyen lesz ott a jövő, ahol az ellenzék hat év alatt egyetlen hídfőállást nem tudott kiépíteni, s a hangja belefullad a semmibe? Ahol negyedszázad alatt képtelen volt kinevelődni egy új, demokratikus érzelmű korosztály és politikai elit?
Lehet-e ott bízni a jövőben, ahol az emberek szabad akaratukból másodszorra is par excellence bűnözőket választottak meg? 
Az optimisták esetleg kezdhetik innen.

 

Bruck András