Ha hagyod magad továbbra is kifosztani, akkor te is kaphatsz tízmilliót. Vagy akár kétszer tízet. 

Ha hagyod, hogy mi, például a kislányom és a férje, Lőrinc szomszédom és az ő családtagjai, az L. Simon nevű kormánybiztosom és az ő, általam is tisztelt felesége néhány százmillióért, esetleg milliárdért földet, kastélyt, ilyesmiket vásárolhasson, akkor te meg a nálad szegényebbek pénzéből építhetsz magadnak új otthont.

Az se baj, ha már van, hiszen ez nem erről szól 

Mi a tiedből, te az övékből – van evvel valami gond? Őszintén, érdemes a joggal szarakodni?

Sőt odaépítheted a tiedet, ahova akarod, olyanra, amilyenre akarod, pont úgy, ahogy én csinálom Felcsúton.

Ez a hatalom legfrissebb ajánlata a feldúlt, számottevő fizetőképes kereslet nélkül maradt, ráadásul egyre fogyó népességű országnak. 

Muszáj valamit tenniük, és vesztenivalójuk sincs már.

Olyan messzire mentek, ahonnan, ha akarnának se tudnának visszafordulni, de nem is akarnak. Előre menekülnek, és közben mint a sáskák mindent letarolnak. 

A szemük előtt egyetlen cél lebeg, az ország összes erőforrását, még mozgósítható szellemi és gazdasági tartalékát saját további vagyonosodásuk és túlélésük szolgálatába állítani. Mindenfajta központi gondolkodás, tervezés, törvénykezés ennek van alárendelve, ez köti le minden energiájukat.

Nem is lenne idejük valami jóra, hasznosra gondolni. 

Lehetetlen akárcsak egyetlen embert is megnevezni közülük, akiről ne ordítana, hogy nyakig sáros, vagy akit a saját privát bizniszén kívül egy mákszemnyit is érdekelne bármi más. Semmivel nem törődnek, ami az ország jövőbeli boldogulását biztosíthatná.

Kizárólag a mának, a pillanatnak élnek, és csak végszükségben mozdulnak.

Amikor a devizaadósság már százezreket nyomorít meg, amikor teljesen leállnak a magánépítkezések, a gyerekéhezés járványos méreteket ölt, vagy amikor a KLIK oktatási fogdmegjei buzgalmukban már megbénították az iskolákat. 

Akkor feloldanak egy-két bilincset, hogy aztán rögtön fel is tegyék őket máshová. 

Nem küzdenek a népbetegségek, a tanulatlanság, a nyomor ellen, nem bővítik, hanem szűkítik a szolgáltatásokat, egyén és társadalom előtt nem megnyitják, hanem lezárják a felemelkedés útjait – nem, még soha egyetlen magyar kormányban nem szolgáltak ennyire ócska, hazátlan alakok. A saját végzetünket siettetjük, ha a legkisebb jó szándékot is feltételezzük róluk. 

Ezt nem lehet megúszni, ez nem fog magától leállni.

Annak, ami a szemünk előtt zajlik, nem lehet jó kimenetele. De nem fognak mindig megelégedni annyival, hogy mindent hazavisznek: a lelkedet és szellemedet is uralni akarják majd. Egyre több az egyenruhás, már gyűjtik hozzá az erőt, az akaratot.

Még mindig nem ismerjük őket. 

Miben bízhatunk? Abban, hogy valóban történnek szerencsés megmenekülések? Hogy olykor a gonosz is elvéti, kifullad?

Igen, legyünk realisták, várjunk a csodára!

Bruck András