Ne is keressük az eseményekben, akár személyekben az azonosságot, inkább politikai tevékenységük tapasztalataival, tanulságaival erősítsük meg lelkünket és értelmünket!

Robespierre meg volt győződve arról, hogy az emberek nem akarnak jók lenni, úgy, ahogyan szeretné! Gonoszul és tunyán elzárkóznak az ő megismerésének (ideológiájának), nemes szándékainak fényétől. Ez az ember egyet nem akart megérteni! Azt, hogy az emberek boldogok akarnak lenni, hogy élni akarnak és hogy ez az életösztön, ha nem becsülik meg, vagy legalább nem számolnak vele, erősebbnek bizonyul, mint ez az egész, még oly jól átgondolt és még oly őszintének látszó eszméin nyugvó politikai diktatúra.
Ha ennek az embernek, aki majdnem korlátlanul uralkodott Franciaország fölött, csak egy órára is megadatott volna, hogy mint lelki gondozó beszélgessen valakivel, aki benne határtalanul megbízik, akkor talán meg lett volna rendülve az emberi természet egyszerűségétől és saját zsarnoki hatalmától.

De az ő „üdvözítő” tanát, szellemiségét, akaratát a politika rettenetes gépezetein futtatta keresztül! Nagyszabású hatalmi, szervezeti eszközeivel az emberek „üdvét”, nem pedig egyszerűen a boldogságát igyekezett szolgálni, nem hozott létre mást, mint halált.
Visszatér belőle a jajveszékelő panasz: az emberek nem akarnak jók lenni, inkább élni akarnak! „Az eszem, de nem a szívem jutott odáig, hogy kezd kételkedni ebben az Erény-köztársaságban, amelynek megvalósítását eltökéltem”! Mondta tragikus életének végén, kivégzése előtti óráiban!