Szeretem az állatokat, úgy hiszem, minden élőlénynek joga van az életre. Nem gondolom magam felsőbbrendűnek, hogy egy állat, vagy madár, de bármilyen élőlény életéről dönthessek, azt elvegyem. Tudom, persze a tápláléklánc, meg minden,de az élet, az élet. Nem mondanám magamat állatvédőnek, hiszen akkor nem tudom minek nevezném  a feleségemet, aki még egy pókot is képes kivinni a lakásból, s elengedni.  Erről még hosszasan  írhatnék, de a kedves netező - ha netán eddig eljutott - akkor biztosan abbahagyná az olvasást. Azért annyit el kell, hogy mondjak,  engem egy kiscica "fogadott" örökbe. Hozzánk, mind a három kutya, illetve az öt macska, kóbor, befogadott állatként került. A legkisebb cica, úgy másfél hónapos volt, amikor ki tudja honnan felbukkant a házunk előtt. Ott cikázott az utcán, a kocsik között, párom saját testi épségét is kockáztatva mentette meg a járművek elől. Ő lett, Tomasz. Hogyan alakult, hogyan nem, a csöpp kis jövevény már az első este mellettem kötött ki. Kicsit  félős volt, bátortalan, de gyorsan le vett a lábamról. Ma már "összenőttünk".  Csak nekem dorombol, kizárólag hozzám bújik, ha megjön a sétájáról, akkor jön a szobámba, s a lábamhoz dörgölődzve jelzi, megjöttem. Ha éhes, akkor fut a tányérkája felé, s les vissza, követem e. Ugyan falun nőttem fel, de sohasem gondoltam, hogy egy cicához egyszer így fogok kötődni. Jó érzés látni, érezni, hogy a maga módján hálás a szeretetért, a törődésért. Pedig "csak" egy két éves macska. Tomasz aki olyan mint egy családtag.

Valószínűleg sokan nem értik, hogy miért is írtam le a fentieket, hiszen az nem több, mint egy hétköznapi, banális történet, magánügy. Nos, megpróbálom megmagyarázni, talán értő fülekre, nyitott szívekre találok. Az internet világában megváltoztak az emberi kapcsolatok, az élőszót többnyire felváltotta a virtuális világ, családok ülnek úgy egy asztalnál, hogy mindenki veri a gépét, talán még a mellettünk  ülőnek is chatelve üzenünk. A napokban utaztam a fővárosban a metrón, láttam, 10 utasból, kilenc "gépezett". Korábban vagy olvastunk, de még az is előfordult, hogy utazás közben beszéltünk egymással. Ma, már szinte  minden személytelenné vált. A változó világ új szokásokat hozott, egyben gátlásokat is szabadított fel. Valószínűleg sokan olvasnak kommenteket, posztokat a közösségi oldalakon. Sokan úgy gondolják, hogy a virtuális  valóságban  mindent szabad. Gyakran esem kétségbe, hogy mennyire elszabadulnak az indulatok, miket képesek emberek egymás fejéhez vágni. Legtöbbször az ok, a politikai nézetkülönbség. Nem gondolom, a "mindent szabad" azt jelenti, hogy  joga lenne bárkinek egy másik embert megalázni, sárba tiporni. Gyakran, a névtelenség jótékony homályában. Szerencsére az életben  sok minden más is van, mint a politika. Nem ér meg annyit egyetlen politikai párt, egyetlen politikus sem, hogy bárki kivetkőzzön emberi mivoltából. Félreértés ne essék, nem a vélemény szabadságáról van szó. Azt szentnek, és sérthetetlennek gondolom, egyik  alapvető emberi jogunknak tartom.Nekem a bárdolatlan, alpári stílussal van gondom. Nem hiszem, hogy attól bárkinek igaza lesz, ha a másikat - akit esetleg ráadásul talán személyesen nem is ismer - elmondja mindennek, csak rendes embernek nem. Tudom, rengeteg frusztrált, idegileg labilis, kizsigerelt ember él hazánkban. Az elfojtott indulatok, a tehetetlenség, a mérhetetlen düh sem indokolja,azonban, hogy mindez a közösségi oldalakon törjön ki, igen szégyenteljes módon.Lopva a költőtől: vitatkozni is csak szépen, kulturáltan, emberhez méltó módon érdemes.

Ahogyan az állatok, talán az emberek többsége is hálás  a jó szóért, a megbecsülésért. Lehet, naiv vagyok, mikor úgy hiszem, hogy napjainkban különösen nagy becsülete lenne, az őszinte, egyenes, hiteles beszédnek. Ha embertársunkban nem tiszteljük az embert, akkor milyen jogon tartunk igényt arra, hogy bennünk is a megbecsülésre érdemes partnert lássa bárki? Szeretném hinni, hogy az élet nem a másik sárba taposásáról, agyagba döngöléséről szól. Nem vagyok keresztény, de vallom: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat".

Budácsik Lajos