Másnak nem nagyon tudom nevezni a Hír TV produkcióját, melyben nyolcezer kilométeren keresztül kísérték Szijjártó Péter külügyért, tunéziai és iráni útjára, némely indonéz bejátszásokkal. Még a magyar diplomácia propagandájának sem hívhatnám, ugyanis ahhoz legalább valamennyire ezzel a tárggyal kéne foglalkoznia, de erről szó sem esik benne. Különben következetesen „külügyi diplomáciát” emleget a narrátor, ami kínos, mert a diplomácia alapvetően csak külügyekről szól, belügyi nincs is. Van az úgy, hogy a szerkesztő nem tud alapvető dolgokat.

Mondjuk miután megnéztem a művet, pár percig töprengtem azon, mennyiért készítenék el én egy ilyent, és arra jutottam, hogy ilyent semennyiért sem, nem volnék rá képes, kínáljanak akármennyit is. Jobbat jó sok millióért lehetne forgatni, még annál is jobbat szimpla napidíjért szokás... de ez a propaganda-műfaj olyan mesteremberek dolga, akiknek a szakmájához én nem értek.

Ők sem értenek hozzá, épp ezért fordulnak hozzájuk.

Ugyanis a „dokumentumfilmből” nem tudunk meg semmi fontosat. De semmit a világon. Üres, súlytalan, értelmetlen. Mint az ajánlója írja: "36 óra munka – 8000 kilométer Szijjártó Péterrel – A Hír Tv stábja elkísérte a külgazdasági és külügyminisztert 2021 utolsó kiküldetésére, méghozzá Tuniszba és Teheránba. Forgatócsoportunk ott volt, amikor a magyar delegáció átadta adományait, lélegeztetőgépeket és vakcinákat, és bepillantást nyerhetett a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok építésének ritkán látható világába is. Szijjártó Péter emellett sok érdekességet mesélt arról, miért fontos feladat számára, hogy külföldön képviselhesse Magyarországot."

Az utóbbi ugyan érdekelt volna, mármint külügyérünk motivációja, de épp arról egy szó sem esik a dramolettben. Arról igen, hogy fontos neki a munkája, arról nem, hogy miért. Akinek van fölös huszonegy perce, tekintse meg, akinek nincs, ne tegye – nem veszít sokat vele.

Az a gond, hogy én már készítettem ilyesmit, nem is egy alkalommal, persze nem egyedül, hanem a szakma nálam komolyabb mestereivel, szóval tudom, hogyan kénenekilátni, de – így semmiképpen sem.  

A mozgófénykép a hetvenes évek Panoráma előtti Hét-tudósításaira emlékeztetett, amelyekben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke esetleg Puja Frigyes kíséretében megérkezik a baráti Maláriapart fővárosába, Nowhere Citybe, ahol államfőnek kijáró tiszteletadással fogadják, majd díszebéd keretében üdvözli az elnök, Armand Niemand repülőtábornok, a Hős Anya Érdemrend birtokosa, legszebb főportási egyenruhájában. Míg a magas felek díszebéd keretében folytatják gyümölcsöző tárgyalásaikat, a narrátor szót ejt Maláriapart sötét gyarmati múltjáról, melyet Kapitália igájában töltött, de mára felszabadultak, és rohamosan fejlődő gazdaságuk egyre több helyet követel magának a világpiacon, hogy mást ne mondjunk, míg a gyarmati időkben az ország fő terméke a dinnyebanán volt, melynek teljes évi termését magukhoz ragadták a kapitáliai kizsákmányolók, most viszont már évente sok millió tonnát ad el ugyanebből a terményből, fő kereskedelmi partnere például Kapitália.

Az ország szerződést köt hazánkkal, mely magyar technológia és magyar szakemberek igénybevételével lehetővé teszi egy kombinát építését, ahol a dinnyebanánból világszintű kocsikenőcsöt állítanak majd elő. Cserébe Magyarország maláriaparti dinnyebanánt kap, melyből a legújabb tudományos eredmények alapján kiváló, paprikaízesítésű kocsikenőcsöt készíthetünk, ezt a nyugatnémet piacon kívánjuk értékesíteni.

Ennek ismertetése közben boldog maláriapartiakat láthatunk a vágóképeken, amint sorban állnak gyufáért, papírzsebkendőért, golyóstollért és egzotikus táncaikat lejtik a parkokban, mert azzal is megy az adásidő. A találkozó szívélyes baráti (szocialista ország esetében elvtársi) légkörben zajlott, az ebéd végén megszámolták az ezüstneműt és nem mutatkozott hiány, tehát a magyar küldöttség a személyi motozást mellőzve hajtatott a repülőtérre, ahol államfőnek kijáró harmadik kozmikus sebességgel tessékelték ki őket az országból.

Zárókép: tengerparton álló pálmafák tövében három öntudatos maláriaparti proletár jeget aszal, a kamera ráközelít a hűtő feliratára, világosan látszik a márkanév: „Lehel”.

Ennyi, honorárium a kasszában, ebéd utána a Tüköry vendéglőben, ezzel is végeztünk, kollégák. A forgatás addig tart, amíg a látogatás, aztán még fél nap a vágás, az operatőr lesz szíves a következő alkalommal olyan vágóképeket is készíteni, amiken galambok láthatóak egy köztéren és a helyiek etetik őket. Hogy Maláriaparton nincsenek galambok, papagájok vannak? Irénke, írja fel, hogy máskor vigyünk galambokat. Különben is, legközelebb Irkutszkba megyünk a magyar pálmaház átadására.

Ez a mű semmiben sem különbözik a fenti fiktív tudósítástól, arra ugyanis szerkesztés közben gondosan ügyeltek, hogy egy szóval se legyen több benne, mint a hivatalos MTI-közleményekben. Illetve, amivel mégis több került bele – valahogyan mégiscsak narrálni kellett – abból olyanokat tudunk meg, hogy Tunéziának van történelme, ott feküdt Karthágó és Hannibál elefántjai is ott feküdtek, mikor épp nem álltak. Ellenben most komoly segítséget nyújtunk az országnak a világjárvány elleni védekezésben, éspedig azért, hogy otthon legyenek betegek, ne nálunk. Iránnak ezzel szemben szintén van történelme, sőt, régebben Perzsiának hívták, de már nem. Ott született Dareiosz és Xerxész, valamint még elég sokan születtek ott, mivel az állam jelentős népességgel bír. Teherán csak 1795 óta főváros, viszont nem szabad alkoholt és sertéshúst fogyasztani, de ezt a legtöbben nem bánják, mert nem is szokásuk ezen cikkek élvezete.

Valamint mindkét ország kultúrája eltér a magyartól és éghajlatuk is számottevő.

Szele Tamás / Forgókínpad