Rétvári a Nemzeti Örökség Intézetének az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából szervezett ünnepségén haknizott egy jót. Kell a cirkusz a népnek. Mert ha nem éreznénk magunkat is hősöknek eleink áldozatáért, el kéne gondolkodnunk azon, mi nem stimmel ezzel az országgal. Mégis hová vezetne mindez?

Rámutatott: a nemzet érdekében reménytelennek tűnő csatába is beszálltak, hittek abban, hogy a sztálini diktatúrából lehet demokrácia. Ez üzenet azok számára is, akik a magyar szuverenitást, a függetlenséget külföldön csorbítani akarják – hangsúlyozta az államtitkár. Szerinte sokan próbálták meg ezt, de a magyarok mindig visszaszerezték függetlenségüket, azt soha nem lehetett az erő, a nyomásgyakorlás eszközével elvenni. Magyarország nem kiskorú nemzet, már 1100 éve nagykorú, elvárjuk, hogy a tisztelet hangján beszéljenek velünk – fogalmazott. /168 óra/

Mondja ezt egy olyan kormány prominense, amelyik abból él, hogy saját népét osztja meg és a darabokat egymás ellen uszítja. Ez aztán igazán felnőtt viselkedésre vall. Ugyanakkor hozzá kell tennünk azt is, hogy a magyar nép mindig is saját nemesség igazolására használta elei vélt vagy valós áldozatát. Mindennek dacára sem teljesen tiszta, hogy egy Rétvárihoz hasonlóan középszerű képességű ember ugyan mennyiben tekinthető felnőttnek?

Végül újra fel kell elevenítenünk Illyés egy különösen ide illő gondolatát:

Hírünk a világban riasztó, alig más, mint az „et saggitis hungarorum[1]...” idején, ezzel számot kell vetnünk. Végzetes bűn volna tovább is áltatni magunk. Számot kell vetnünk azzal, hogy mikor ezeréves múltunkat emlegetjük, a külföld ajkán elnéző mosoly jelenik meg: melyik nép nem ezeréves? S mi érdem van abban? S általában a múlt ilyen emlegetése! Alig különbözik ez attól, mint mikor az egyén úton-útfélen őseivel kérkedik, pár száz éves nemességével van nagyra. Szomszédaink felé vágunk vissza vele? Tájékozatlanságunk e téren is végzetes. /Illyés Gyula: Hírünk a világban/