A vasárnapi veszprémi választási bukta ugyan nem vetíti még elő az Orbán-korszak végét, ám az biztos, hogy szimbolikus értelemben csúnya sebet ejtett a Fidesz arcán.

A pofon annál fájóbb, hogy Veszprémben csattant, ami a Fidesz egyik legfőbb bástyájának számított. S ami még kellemetlenebb, összecseng a hónapok óta rohamosan zuhanó pártpreferenciákkal.

Persze, a kétharmad elvesztése nem nehezíti meg különösebben Orbán Viktor életét, hiszen a parlamentben így is kényelmes többsége van, s a kétharmados törvények zömét már elfogadtatta. Ami azonban Veszprémmel odaveszni látszik, az a Fidesz 2010 óta élő verhetetlenségi mítosza. A helyzet kuriózuma, hogy bár a balliberális ellenzék az eredményt saját győzelmeként ünnepli, az nem általa, hanem éppen ellenében született. A hazai jobboldalhoz hasonlóan a magyar balliberális ellenzék már öt éve nem bír magához térni, és semmi nem utal arra, hogy ez a közeljövőben másként alakulna.

Nem úgy a Jobbik. Egyértelmű, hogy a Fidesz gyengülésével éppen a szélsőjobboldali párt nyer. Egyes mérések szerint januárban mindössze öt százalékponttal maradt el a Fidesz mögött (21/16%). Döbbenetes, de a politikai perifériáról induló Jobbik mára Magyarországon általánosan elfogadott párttá vált, és növekedési potenciálja a jelek szerint még a legbeavatottabbak számára is nagy rejtély. Társadalmi térnyerésének legkártékonyabb hatása, hogy szabad utat enged az emberek növekvő frusztrációjából eredő negatív indulatoknak, a közbeszéd részévé téve a rasszista, xenofób, homofób, valójában bárki és bármi ellen irányítható gyalázkodást. Hogy a növekvő társadalmi frusztráció mit árul el az Orbán-féle gazdasági csodáról, azt nem kell részletezni. A Fidesz háza táján is láthatóan vették az üzenetet, erre utal Orbán egyre intenzívebb bevándorlóellenes, valamint Nyugat-ellenes retorikája.

A szélsőségesek erősödése Magyarországon mindig rossz hír a külhoni kisebbségek számára. Pláne, ha egybeesik – s régiónkban ez törvényszerű – a hazai radikálisok térnyerésével. Éppen ez történik most. Az SNS izmosodását már nem lehet statisztikai hibának tekinteni. S bár azt még nem egészen látjuk, milyen ez az „új”, Slota utáni SNS, azt tudjuk, hogy ami mélyen kódolva van egy párt DNS-ében, azt egy elnökváltás nem törölheti ki. Ez ugyancsak érvényes a Smerre is, mely a 2012-es választások óta mintha félretette volna a magyarkártyát, sőt – ami korábban elképzelhetetlennek tűnt –, Robert Fico és Orbán Viktor közt ma látszólag a legnagyobb egyetértés honol. Ne feledjük azonban, mindkét politikus az érdekalapú politizálás és a meglepő fordulatok nagymestere, s van a spájzban jó néhány kérdés (mindenekelőtt a státusztörvény, s hazai „párja”, az állampolgársági törvény), amikkel bármikor fel lehet kavarni a szlovák–magyar viszály állóvizét. S biztosak lehetünk abban is, hogy Robert Fico ezt bármikor megteszi, ha az érdeke úgy kívánja.

Annál nagyobb felelősség hárul az elkövetkező egy évben a két hazai magyar pártra. Vékony jégen kell majd táncolniuk – nem felülni a nacionalista uszításnak, de nem is azt a meghunyászkodó, bűntudatos magatartást választani, mintha maga a tény, hogy támadnak, bűnössé tenne minket. S mindenekelőtt mi, közemberek készüljünk fel idegileg arra, hogy a magyarellenesség erős motívuma lehet a jövőre esedékes parlamenti választásoknak. Ezt nem szabad túl személyesen vennünk, hanem annak, ami – a választási folklór részének.

ujszo.com