Teszi ezt azért, mert úgy számol: a szélsőjobboldalról megnyerhető szavazókkal, pártokkal együtt biztos többsége lehet. E számítást 2010 óta az idő igazolta. - írja Gusztos István a Gépnarancs-on

Néha eszembe jut, 1997-98-ban mennyire megdöbbentem, amikor tapasztaltam, munkahelyemen is: korábban egymást kedvelő kollégák gyűlölni kezdték a másikat, vagy egyszerűen nem álltak szóba egymással. Teljesen világos, hogy a megosztó tényező a Fidesz megítélése volt.

Úgy 2000 táján láttam először olyan fideszeseket, sokat, akik nyíltan és büszkén mutogatták kedvenc lapjukat, a Magyar Demokratát. Mindig érdekelt, mit kedvelnek, mit utálnak mások – hát persze hogy belenéztem a lapba. Korábban is, mert igyekeztem tájékozódni. A lap saját anyagainak (új)nyilas-(neo)náci tendenciája tehát nem lepett meg, de az, hogy fideszes ismerőseimet nem zavarta a Gede testvérek kiadványainak reklámozása, meghökkentett. Igaz: a már akkoriban is imádott Vezérüket, Orbán Viktort sem zavarta. Már akkor sem zavarta – pedig a legalja náci-nyilas, antiszemita irományokról volt szó, ráadásul úgy, mintha azok nélkülözhetetlen, mindeddig eltitkolt és életbe vágóan fontos hiteles ismereteket közvetítenének.

Azóta sincs olyan Orbán-párti orgánum, amely így vagy úgy, nyíltan vagy többé-kevésbé kódoltan és több-kevesebb rendszerességgel ne zsidózna, cigányozna, buzizna – és persze 2015 óta ne migráncsozna.

Kényszeresen újra meg újra fölidézem a múltat: nem értem, miért is nézhettük, demokraták, ennyire tehetetlenül, hogyan épül föl az a bűnszervezet, amely történelmünk szemétdombjáról összeguberált ideológia-rongyokban illegeti magát, és az országot megszállva mérgezi mindennapjainkat.

És persze azt sem értem, miért képtelen a mai demokratikus ellenzék arra, hogy szembenézzen a helyzettel, és megtegye azt, ami adhatna, adhatott volna némi esélyt: félretéve minden ellentétet létrehozza a demokraták ideiglenes teljes, rezsimbuktató egységét, hogy megteremthesse a IV. Magyar Köztársaságot, s elháríthassa az oktatást, az egészségügyet, a szociális ellátórendszert fenyegető katasztrófát, fölszabadítsa a gazdaságot és a kulturális életet…

Bizony, azt sem értem, hogyan lehetséges az, hogy bizonyos demokraták fideszeseket, kiábrándult fideszeseket akarnak megnyerni, s erre az elképzelésre építik egész „politikájukat” – ahelyett, hogy a Fidesszel elégedetlen többséget próbálnák megnyerni, összefogni, mozgósítani.

Valami képzelt középre húznának – ám középen lényegében nincs senki, semmi. S ez így volt nálunk már 1990-től – s így is marad, amíg fenntartható polgári demokrácia nem tud létrejönni.

Szilárd polgári demokráciákban az egymással vetélkedő demokratikus pártok és híveik magától értetődő módon beszélnek egymással. Párbeszédüknek biztos alapjai vannak: közösen vállalt demokratikus – liberális! – alapértékek, és a szélsőségek közös elutasítása.

Orbániában azonban más a helyzet – és más volt már a Fidesz által szétvert Magyar Köztársaságban is. A magyar jobboldal sosem zárkózott el saját szélsőségétől: összekötötte őket valami végtelenül stupid, hazug, szélsőjobboldaliságtól bűzlő „antikommunizmus”, és az egész tábor jelentős részét züllesztő, a még szalonképesnek képzelttől a brutálisan nyíltig terjedő rasszizmus.

Pedig jó volna beszélni egymással… De – a Fidesz szívós munkálkodásának eredményeképpen – nincs is mivel: nincs közös nyelv. Ezt nem akarja fölismerni vagy tudomásul venni a demokratikus ellenzék, amikor újra meg újra „vitába” bonyolódnék fideszesekkel… Nincs közös nyelv, az orwelli újbeszél fideszes változatát pedig nem volna szabad elfogadni, használni. Márpedig a „demokratikus ellenzék” alapkérdésekben is el-elfogadja vagy legalábbis súlyosan hibázva „tolerálja” azt a nyelvet s vele az „értékrendet”, amikor például a menekülteket vagy akár Sorost illetően is kerüli a hatalmon lévő bűnszervezettel való megalkuvásoktól mentes, kenyértörésig menő szembefordulást. Ezzel mintegy azt is kifejezi: maga is úgy gondolja, a Fidesz ítéli meg helyesen a magyar társadalmat; a tisztességes, emberséges, becsületes politizálásnak nincsenek esélyei…

Nos, meglehet, Orbániában az emberségnek, a demokráciának győzelmi esélyei manapság tényleg nincsenek: akkor nem győzelemre, hanem a legfontosabb értékek átmentésére kellene készülni, vállalkozni.

Tényleg jó volna beszélni egymással… De miről és miért? És kikkel? Azokkal, akik még mindig és egyre vadabbul „hisznek” a Fidesznek? Azokkal, akiket Hidvéghi Balázsok, Puskás Imrék, Budai Gyulák és Németh Szilárdok (az intelligensebbeket most nem említem), szánalmas-visszataszító papagájok is képesek hisztériába kergetni?

Mert olvassunk csak bele Hidvéghi Balázs handabandájába:

„Soros hazánk elleni támadása példátlan”.

S mi a teljesen nyilvánvaló tény? A Fidesz évek óta folytatja migráncsozó és sunyin zsidózó Soros-ellenes hecckampányát, egyre vadabbul vádaskodva. Soros pedig hosszú hallgatás után válaszolt, hazugságnak nevezve a hazugságokat…

Hát igen: hazánknak tekintve Orbániát, a Fideszt a magyarsággal azonosítva tényleg mindenki példátlan támadásnak érezheti, ha a bűnszervezet uszító hazugságait a megtámadott hazugságoknak nevezi…

A Fidesz-hívek és a szélsőjobb, az egyatábor minden fideszes uszításra ugrik: egyre vadabb aljasságokkal, egyre vadabb zsidózással telnek meg a „kormánypárti” portálok…

A demokratikus ellenzéknek nem azokra kellene számítania, akik ezért vagy azért nem teljesen elégedettek a Fidesszel, hanem azokra, akik az Orbán-rezsim föltétlen megbuktatását kívánják. Őket kellene összefogni, mozgósítani. De jobbikosok nélkül: naivitás volna azt gondolni, hogy a Jobbik mindenáron ragaszkodnék a Fidesz bukásához; butaság (jó esetben) azt képzelni, hogy a szélsőjobboldali párt alapvetően megváltozott …

A Fidesz bukását kívánók összefogása persze csak teljes demokratikus egységgel sikerülne – sikerült volna. Kellett volna az az egység, nagyon kellett volna!

Itt próbáltam szólni arról, mi okból, milyen célokért.

Csakis az a bizonyos teljes, ideiglenes (500 napos? – ahogy Bokros Lajos ajánlja) egység adott volna esélyt.

Ha nem történik valami, ami ma egyáltalán nem látható előre, akkor a Fidesz biztosan nyeri a 2018-as „választást”. Talán ez kiváltja a demokratikus ellenzék nézetem szerint kívánatos alapvető megújulását, és az emberség, a demokrácia értékeinek átmentésére, az Orbán-rezsim kívánatos mielőbbi megbuktatására talán megszerveződik az a teljes (ideiglenes) egység, amely a parlamenti és parlamenten kívüli demokratákat, demokratikus szervezeteket összefogja.

És akkor majd lehet, kell is párbeszédre törekedni. De csak akkor – mert demokraták senkit sem tagadnak ki amolyan Fidesz módra a nemzetből, de azt tudnunk kell: értelmes párbeszédre  akkor nyílik lehetőség, ha az egyatáborosok megérzik demokratikus ellenfeleik erejét.

Szerző: Gusztos István / gepnarancs.hu