A miniszterelnök, csak a szokásos, gyatra frázisokat puffogtatta, amit a rossz nyelvek okkal neveznek süket dumának.

Mellékesen jegyezzük meg, hogy ez ugyanaz a süket duma, mint amibe Szijjártó Péter szerint az ENSZ bele akar szólni. Logikus. Értelme nincs, valóságalapja sem sok, és annak tudatában, hogy ennek a szervezetnek köszönhetjük azt is, hogy Magyarország egyáltalán megérhette a 21. századot, meglehetősen nagy hülyeség is.

Visszatérve Orbán Viktor székesfehérvári beszédéhez, azaz a süket dumához, az ember azt várná még egy, az érdemi párbeszédet szűkölve kerülő politikustól is, hogy legalább a választási kampány lezárásakor mutat valami tervet arra vonatkozólag, hogyan kívánja népe érdekeit szolgálni.

Csalatkoznunk kell. A esemény természetesen hozta huszadrangú showműsor színvonalát.

„az Ismerős Arcok elénekelte a Nélküledet, és jött Orbán Viktor, akit nagy „Viktor, Viktor” skandálás kísért a színpadra. Orbán egyből azzal kezdte, hogy valójában ez nem is egy kampányzáró, hanem egy utolsó nagy nekiveselkedés a két nap múlva esedékes, vasárnapi választás előtt. Volt már olyan választásban része, folytatta, amikor szombaton és hétfőn is többen voltak a fideszesek, de pont vasárnap nem – utalt a 2002-es vereségre.” /444/

Hát nem „elbűvölő”, amikor egy, a vereségbe beleroppanó – és e meghasonlásából azóta is kilábalni képtelen zavaros elme – nosztalgiázik? Nekünk valamiért borsódzik tőle a hátunk.

Ezek után képes volt Rocky Balboa szállóigévé vált mondatán is erőszakot tennie. Ahogy arra a 444 is rákérdez, vajon mekkora politikai potenciált tulajdoníthatunk a „mindig a végén van vége” sokat mondó aforizmának?

Ezek után olyan eredmények összegzése következett, amik egy fantasy könyv lapjain illő helyen lennének, de a 21. századi magyar politikában nevetségesen hangzanak.

„Megmentettük a csődbe zuhanó gazdaságot, hazaküldtük a korábban érinthetetlennek hitt IMF-et, sőt kiváltottuk magunkat az adós rabszolgaságból, megadóztattuk a bankokat és multikat, helyettük a családoknak adtuk a pénzt, megvédtük a nyugdíjukat, és kétszámjeggyel emeltük a béreket, és meghirdettük a nemzeti politika, művészet és kultúra reneszánszát”

Adós rabszolgaságról beszélni a IMF szabályosan elmebeteg dolognak tűnik a Paks II. orosz hitel árnyékában. Vajon mennyivel jártunk jobban, hogy a törvények által szigorú keretek közt tartott szervezet hitelét egy uzsorás hajlamairól ismeretes ország hitelére cseréljük?

Ami a bérek emelését illeti, nem nehéz eredményt felmutatni, ha a statisztika számítását kozmetikázzuk.

Hogy milyen művészetről eshet szó a „nemzeti” jelző égisze alatt, azt csak azok tudhatják igazán, akik testközelből ismerhették meg a „három T” fogalmát.

És hogy milyen konkrét programok várhatók azt sűrű homály borítja.