Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Kicsit zavartan toporgok, hogy miként is kezdjem. Már a megszólítást sem így akartam fogalmazni, de az elmúlt évek egyirányú kommunikációjában fölvett publicisztikai póz ezt követeli meg. Holott egykor – mivel gyakorlatilag kamaszkorom óta van szerencsénk ismerni egymást – tegeződtünk, és amit mondani szeretnék, annak inkább az felelne meg. Személyes közlendőm van ugyanis. Tehát.

Viktor,

az érzelmeimről fogok vallani. Erre a meglepő (engem legalábbis meglep) kitárulkozásra a tegnapi beszéded indított. Az, amelyben az „etnikai homogenitásról” értekeztél. Persze mondtál sok más marhaságot is, olyanokat, amelyeknek közvetlen hatásai károsabbak, de én ennél a kifejezésnél leragadtam. Mert lehet ugyan, hogy nem szövegösszefügg, meg nem is úgy kell érteni, meg a németekről van szó (akik egyébként államalkotó nemzetiségei ennek az országnak, és valószínűleg piszok jólesik nekik a távoli rokonaikat illető megjegyzés), meg a gazdaságról, meg a szociológiai és kultúrantropológiai szószátyárkodás használja a terminust, mégis elsőként azt a kérdést kell föltenni, hogy ez a szókapcsolat önmagában, de hivatalos környezetben mit jelöl és mit vált ki. És nagyon messzire kell visszanyúlnunk, hogy értelmezni tudjuk. Magyarországon ilyesmi a negyvenes évek eleje óta nem hangzott el hivatalos szájból, és ezt minden hivatalos főnek tudnia illik. Azt is, hogy mások ezt miként dekódolják. Illetve azt nem is tudni illik, hanem tudni kell. Ez a második világháború óta a politikusi lét szakmai minimuma. Minden más utólagos magyarázkodás csak alamuszi elpacsmagolása a dolgoknak. Nincs is kedvem belemenni.

A hozzád való viszonyulásról viszont ezt követően tényleg beszélni akarok. Elmesélni, hogy mi mindent éreztem eddig irántad. Jó sokáig leginkább elismerést. Néha ámulatot, amikor tizennyolc évesen rövid ideig a Fidesz apparátusban dolgoztam, te meg kvázi a főnököm voltál, és mindemellett kitüntetően kedves velem, még talán elfogódottságot is. A szívemhez éppenséggel soha nem álltál közel, én Ádert meg Kövért mindig jobban kedveltem, Deutsch meg külön ügy, de ezek is elmúltak. Változunk. Úgy hiszem, én kevésbé.

Aztán éreztem csalódást. Gyanakvást. Majd dühöt, egyre több dühöt, nagyon-nagyon sok dühöt. Ám a Hajbókoló Járadékvadászok Szánalmas Gyülekezete, azaz a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara előtt elmondott szavaidat követően már csak egy dolgot érzek: undort.

Bocs, de ez már így marad. (hvg.hu)