A politika harcot jelent a hatalomért és a pénzért.

Ha a hatalomban nem is, de a pénzért vívott küzdelemben olykor Magyarországon is megvalósul a nagykoalíció. Tényfeltárás a politikai korrupció világában. - írja a figyelo.hu

Az autópálya-építések, a 4-es metró, a Gripen katonai beszerzés, a Balaton felosztása - ha igazán nagy pénzről van szó, akkor a hazai politikai oldalak meglepően kíméletesek egymással. Sajnos az állami megrendelésekből élő építőipar, hadiipar vagy az informatika állami tenderei rendkívül sok esetben korrupcióval fertőzöttek. Ha az érintettek közös érdeke a csend, a nyugalom, akkor a sajtónak végképp nincsen könnyű dolga. 

Simon Gábor exszocialista képviselő osztrák bankszámlán tartott százmilliói miatt ismét a választási kampány első számú témái között van a politikai korrupció. Így volt ez négy éve, akkor a BKV gyanús szerződései borzolták a kedélyeket, és sajnos így volt ez a két választás között is. „Melyik törvény tiltja, hogy a Közgép közbeszerzést nyerjen?" - kérdezte egy sajtótájékoztatón Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár. Nyilván semelyik, ahogyan azt sem, hogy az érintett cég 2013-ban 358 milliárd forintnyi közbeszerzést nyerjen el konzorciumi társaival (a fő partnerek a Swietelsky, a Strabag és a Dunaaszfalt), és az is merő véletlen, hogy a tenderek többségén az amúgy megrendeléshiányos magyar építőipari cégek közül egy sem érezte úgy, hogy érdemes elindulnia. Dinamikusan növekvő cégről van tehát szó, ám a Simicska Lajos és Nyerges Zsolt jobboldali üzletemberek érdekkörébe tartozó társaságot valamiért mégsem kell fejleszteni, legalábbis a tulajdonosok nem forgatják vissza a nyereséget, hanem minden évben kiveszik a teljes profitot osztalékként.
Az állami tenderek legnagyobb veszélye adófizetői szempontból a túlárazottság, míg a versenytársak szempontjából az esélytelenség, az irányítottság. A magyarországi politikai korrupció döntő része közpénzekhez, közbeszerzésekhez, uniós források kiosztásához kötődik. Hivatalosan persze szétválik a döntés a tenderről, a kiírás, majd a szavazás a győztesről, de sajnos valójában az egész folyamatot pár ember szervezi. Ügyvédeket vonnak be, kreált e-mail címeken küldik előzetesen a szerződésterveket, megvannak a technológiáik. Szomorú, de igaz, pár csókos mindent eldönt, majd sok képzett szakember összeállítja az uniós követelményeknek és a látszatnak megfelelő, transzparensnek tűnő eljárást. Talán az egyik legszomorúbb része a magyar gazdaságnak, amikor egykori egyetemi évfolyamelsők, kiváló független szakemberek, ügyvédek, közbeszerzési tanácsadók, bírók, értékbecslők, pályázati szakemberek voltaképpen csak azon dolgoznak, hogy látszólag rendben legyen egy eljárás.

Itt egy zacskó, ott egy ügyvéd

Vannak persze ennél sokkal direktebb korrupciós folyamatok is, amikor állami cégektől csak úgy ellopnak pénzeket, értelmetlen tanácsadói szerződéseket kötnek, tízmilliókat fizetnek az internetről copy-paste-tel összeollózott tanulmányokért, 20 millióért méri fel egy fantomcég a BKV fénymásolóit. Tapasztalatom szerint a módszerek nagyon összetettek. Vannak rettentő bonyolult korrupciós technikák is, de világító, ócska lopások is. A nagy ügyekben ügyvédek közvetítenek, offshore cégek utalnak, bizonyos pénzeket szétporlasztanak, amelyek aztán a nagy utazás után a megfelelő zsebekben újra egyesülnek. Egyszer megpróbáltam utánajárni az állami Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM) egy egészen furcsa ügyletének. Az akkor még Kocsis István vezette MVM valódi teljesítmény nélkül egy ciprusi céghez (Aquifex Ltd.) juttatott el milliárdokat. A D&B nemzetközi cégregisztere alapján indultam el, előbb e-mailben megkerestem a ciprusi Aquifex cégvezetőjét, Andri Athanasiout, majd telefonon is hívtam ezt a céget. A megadott telefonszám egy Ergoserve Consulting nevű cég limassoli címén csörgött, amely egy amerikai üzletember, Geoffrey Magistrate birtokában volt. A hívásomat felvették, de amikor elmondtam, hogy milyen ügyben érdeklődöm, a vonal túlsó végén már nem reagáltak, köszönés nélkül letették. Sajnos a tulajdonosok visszafejtésénél is végül elakadtam, az Aquifex közvetlen tulajdonosa egy Morewig nevű angol cég volt, ezt még angol adatbázisokban megtaláltam, ám a Morewiget birtokló és irányító Zulmar International Limited már a Szamoai Független Állam (1997-ig Nyugat-Szamoa) fővárosában, Apiában volt bejegyezve. A távoli Szamoából már csak annyit sikerült megtudnom, hogy a cég a beszédes nevű Offshore Corporate Administration Inc. nevű szamoai tanácsadó cég központi címére van bejegyezve. Itt már végképp megállt a tudományom. Mindez csak arra példa, hogy milyen összetett is lehet egy nyilvánvalóan csalárd szándékkal (szinte biztosan egy neves budapesti cég irodájában) létrehozott struktúra.

Vannak azonban egészen pitiáner megoldások is, amikor zacskóban cserél gazdát az „alkotmányos költség". Sajnos, a leleplezés ilyenkor sem egyszerű, hiszen a kenőpénz örök sajátossága, hogy ketten vannak jelen az átadásnál, és egyik félnek sem érdeke, hogy napvilágra kerüljön az ügylet. Azt is mindig észben kell tartanunk, hogy az újságíró nem hatóság, nem ügyész, az eszközök között is válogatnia kell. Sok ilyen dilemma felmerült már az életemben, de alapvetően óvatos voltam. Hogyan használjak fel egy perdöntő bizonyítékot, ha azt egy magándetektív illetéktelen módszerekkel szerezte? Megvette például egy mobiloperátor munkatársától 60 ezer forintért (!) a célszemély híváslistáját. Mit lehet tenni, ha egy bank munkatársa banktitkot sértve kiadná, hogy a korrupt politikus milyen külföldi bankszámlára kapott utalást? Általában semmit. Pedig izgalmas dolgok derülnek ki ezekből. Például egy háromszereplős tőzsdei büntetőügyről kiderülne, hogy a főkolompos, aki a három elítélt brókert egyaránt folyamatosan hívogatva az egész csalást koordinálta, a hatóságok számára rejtve maradt. Ne legyenek illúzióink, a magyar üzleti és politikai elit rendre külföldi struktúrákat használ, svájci privát bankokat, liechtensteini alapítványokat. Mókás elem, hogy a temérdek genfi és zürichi járaton rendre összetalálkoznak azok a kispályások, akik nem magángéppel járnak Svájcba. Kezdődhetnek a kínos beszélgetések: Te mi járatban? Csak szívok egy kis alpesi levegőt, meglátogatom a nagynénémet és hasonlók.

Van-e értelme?

De kezdjük még előbbről, van-e egyáltalán értelme és esélye az ilyen cikkeknek? „Felesleges és kártékony dolog, amit művel. Igyekszik leleplezni ennek a tendernek az ocsmány és korrupt sztoriját, és azt hiszi, hogy ezzel jót tesz az országnak. Épp ellenkezőleg! Ha szép üzleti sikerekről írna, akkor az olvasók, a fiatalok azt szeretnék követni. Ha arról ír, hogy miként lehet az állami pozícióból korrupcióval pillanatok alatt tízmilliókat szerezni, akkor majd minden fiatal ebbe a közegbe vágyik, ezt szeretné lemásolni" - lepett meg egyszer egy üzletember, amikor pár évvel ezelőtt egy autópálya-építés ügyében kutakodtam. Lehet benne igazság - gondolkodtam el pár percig, de aztán túllendültem azon a felvetésen, hogy mi, újságírók felelnénk a politikai korrupció terjedéséért. Hiszen azóta is mély meggyőződésem, hogy Magyarországon sok esetben csak a sajtó kontrollálhatja az olyan lopásokat, amikor a tűzközelben mindenki nyer az ügyön, de a konkrét vesztesek nehezen azonosíthatók, hiszen ők az adófizetők, a magyar gazdaság versenyképessége és a társadalom egésze. Mindenki, vagyis senki.

Az elmúlt években a Figyelő nagyon sokszor megpróbálkozott a politikai kötődésű korrupciók követésével. Nagyobb hatású sorozataink közül megemlíthető a Fővárosi Önkormányzat rengeteg fals tanácsadói szerződését taglaló cikk (Városházi polip, Figyelő 2010/38. szám), az építőipar áldatlan állapotait bemutató sorozat (Építőipari rémtörténetek, Figyelő 2009/41-42). Megmerítkeztünk az informatikai korrupció világában is (Egy év éheztetés, Figyelő 2011/17. szám), de kísérletet tettünk a politikai korrupció átfogó karakterisztikájának felvázolására is (Táskás emberek kopogtatnak, Figyelő 2009/20. szám). Sokat tanultam, sok érdekes tapasztalatot szereztem ez idő alatt, ezekből szeretnék most mazsolázni.

El lehet indulni

Hamar felismertem, hogy olyan korrupciós ügy nincs, amelyiknek nincs ellenérdekeltje, legyen az egy, a tenderen lemaradt versenytárs, egy politikai ellenlábas (sokszor a nyúlánk politikus becsületes vagy éppen csak kihagyott párttársa), esetleg egy felháborodott szakember, akit valami ronda ügybe próbáltak belerángatni. Sokszor ajánlottak a figyelmembe témákat olyanok, akiknek volt már némi információjuk, de még akkor is érdemes volt elindulni, ha kevés volt a fogódzóm. Különös, hogy kifejezetten gyakori esetté vált, mikor a zűrös ügyben érintett cégvezető, politikus egyfajta nem hivatalos vádalkut igyekezett kötni velem. Vagyis úgy gondolkodott, hogy amennyiben szóba áll velem, és az ő ügyénél izgalmasabbakat mesél, ha nála nagyobb halakat márt be, akkor talán ő kimarad majd a sztoriból. Volt olyan, a fővárosnak dolgozó tanácsadócég-vezér, akit megkerestem egy ügyben, mire komplett dokumentációval érkezett a találkozónkra - egy másik ügyről. Máskor felhívtam egy beszállítót, aki láthatólag meghökkenve a sajtó megkeresésétől, megkérdezte: „Most hol van? Azonnal odajövök, személyesen szeretnék találkozni önnel" - majd mesélt és mesélt, természetesen az elfogult források jól ismert fordulataival, ahol a korrupció résztvevője áldozatként tűnik fel a színen.

Korpa között

A politikai korrupció olyan, mint a zsarolás. Nem szabad belekerülni, csírájában kell elfojtani, mert nincs megállás. A cégvezető, aki enged a politikus kérésének, az újabb és újabb kéréseket fog kapni, ráadásul újabb és újabb entitásoktól. Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A politikai hátszéllel dolgozó üzletemberek világa nagyon kemény. Különösen kemények a módszerek az építőiparban. „Az építés az egyik legszebb emberi tevékenység, de ami Magyarországon történik, az rémes. A legrosszabb, hogy ha nem kalkulálsz a projektedbe 20-30 százalék csalást, ki nem fizetett alvállalkozót, akkor biztosan elbuksz, így viszont azokat kell átverned, akikkel korábban évtizedekig együtt dolgoztál" - mesélte egyszer egy vezérigazgató. Az 5-30 százaléknyi kenőpénz kigazdálkodására magas árakat kell kialkudni, ami csak kartellel, megegyezéssel lehetséges. Lebuknak, vagy nem, de nyilvánvalóan óriási felárral mentek Magyarországon korábban az autópálya- és hídépítések, újabban a vasút- és vízközműépítések. Eközben a farkasok egymásnak is a farkasai. Nemrégiben egy neves magyar vállalkozó egyeztetett egy erősebb politikai támogatottságú építőipari vállalkozóval. „Két tender lesz a közeljövőben, az elsőn nyerjünk mi, ilyen és ilyen árral gyertek, cserében a másodikon ti lesztek a befutók, ez legyen az áratok - diktál ellentmondást nem tűrően a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező főnök. Aztán eljött az első tender eredményhirdetése, valóban nyert a bennfentes, karácsonykor jött a második végeredmény, de valahogy azon is elindult a politikailag támogatott cég, ráadásul végül egy kicsivel a megbeszélt ár alatti árral, és elvitte a megbízást. „Bocs, így alakult" - felelte flegmán a számon kérő telefonra a nagy ember, és letette a kagylót.

Csak legyek benne

Sajnos a magyar üzletemberek zöme - tapasztalataim szerint - egyáltalán nem karakán. Néhányan nem egyezkednek, ha megzsarolják őket, harcolnak, elviszik a cégüket külföldre, de nem hajlik a gerinc. Ám nem ez az általános. Valamiért (természetesen a pénzért) a magyar üzleti kör szívesen együtt dolgozik ezzel a veszélyes körrel. Ezt többször is megtapasztalhattam. Nagy sztorit ígért egy magyar cégvezető, majd napokig, hetekig nem jelentkezett. Mikor rátelefonáltam, hogy mikor tudunk találkozni, meglepő felelet jött: „Hagyjuk egyelőre, lehet, hogy bejutok hozzá." Vagyis, szép dolog az igazság, a közpénzvédelem, de ha esetleg bevesznek a buliba, akkor az fontosabb. Valamiből meg kell élni. Egy másik konkrét élményem: konspiratív módszerekkel megszerveztünk egy találkozót egy építőipari vállalkozóval. Nem adta meg a mobilját, és még sohasem találkoztunk. Morbid volt, de a 200 kilométerre ülő titkárnőjét kellett hívnom a kávéházba lépve, hogy miről ismerem fel a partneremet. Végül csak sikerült a találkozó, elmesélte, hogy egy ismert politikus-vállalkozó (nevezzük Józsinak) zsarolja. Szállít az államnak, de Józsi azt kérte, hogy vegye be a cégébe, vagy adóvizsgálatot, büntetőeljárást kap a nyakába, és szerződést bontanak vele. Egyszer csak megcsörrent a vállalkozó telefonja, beszélgetőpartnerem egészen megváltozott, nyájaskodott, udvarolt, tízszer megköszönte a hívást, a segítséget és a leendő együttműködést. „Éppen ő volt az" - mondja, miután letette. Utána már kevésbé hangzott hitelesen a szörnyű zsarolás, az életveszélyes fenyegetés. 
Érdekes, visszatérő eleme ezeknek a beszélgetéseknek az önfelmentés: „Igen, én is korrumpálok, de az ország érdekében teszem" - lepett meg egyszer egy vállalkozó. Okfejtése szerint „ha én le is adok tíz százalékot, akkor jó minőségben megcsinálom a munkát, de a szemét versenytársam lead húsz százalékot, majd trehány munkát végez és elszalad a pénzzel."

Ügyes kiírás és kizárás

A közbeszerzések kiírása, célzott megnyeretése és a kölcsönös garanciák (aki megnyeri, fizessen, aki fizet, az nyerje is meg) bonyolult szaktudást igényelnek.
Hogyan lehet kizárni a nemkívánatos indulókat, hogyan lehet úgy matematikai képleteket kidolgozni, hogy az korrektnek tűnjön, de azért lejtsen a pálya - ez is egyfajta szaktudás, ha nem is a legvonzóbb. A különös az, hogy a pártoknak ebből kevés jut, a pártfinanszírozás csak a jéghegy csúcsa, és sokszor csak alibi. Döbbenten hallgattam azt az építőipari vezetőt, aki szerint ahhoz, hogy 4-5 milliárd forintnyi, korrupcióból származó pénz eljusson a pártokhoz, 500 milliárd forintnyi állami közbeszerzést kell megfertőzni. A jutalék legalább 10 százalék, olykor 20 is lehet a koszos tendereknél, de a többi pénz leragad a gépezetet működtetőknél. A közbeszerzések szabályozása sokat változott, régen elsősorban a kizárásokkal, a formai követelményekkel lehetett irányítani a folyamatokat. Döbbenetes példákkal találkoztam. Az egyik nagy informatikai projektből azért zártak ki egy tanácsadó céget, mert nem volt igazolása a nukleáris hatóságtól a társaság nukleáris kockázatáról. Máskor az amúgy szabályos APEH-igazoláson nem volt rajta az a mondat, hogy „az igazolás célja a közbeszerzésen való indulás", és ez elég volt a pályázó eltávolítására. Egyszer egy kis magyar cég azzal verte meg a nagy amerikai versenytársát, hogy maximális pontot kapott a reputációjára, míg a száz országban működő világcég tizedannyit, mert Argentínában hat éve volt egy kartellügye. Az igazán dörzsölt pályázatírók elrejtenek egy bombát. Szándékosan kialakítanak egy van sapka-nincs sapka helyzetet. Félreérthető megfogalmazás, esetleg egy kiíráson belül egymásnak ellentmondó kérés - aztán hogy, hogy nem, a kéretlen indulót már ki is lehet zárni.
Ez a világ az elmúlt években kicsit megváltozott, mert a hiánypótlásoknak ma már jobban helyt kell adni, nem lehet azért kizárni valakit, mert a pályázatában a CTRL ALT DEL billentyűkombinációra hivatkozott, mire a kiíró felrótta, hogy márpedig ez a leírás nem magyar! Igaz, nem is olyan régen megint előkerült az örök gumiszabály, a rosszul számozott oldal.

Ma már sokkal jellemzőbb a nagyon célzott kiírás. Egy igazságügyi informatikai tenderen volt olyan szabály, hogy a pályázónak 17 programozóval kellett rendelkeznie, és előny volt, ha a 17 fő minél nagyobb hányadot tesz ki a cég szakemberei között, magyarul a több, de a kevesebb szakember is hátrány volt. A kiíró magyarázata szerint így a vállalkozó elkötelezettsége növelhető, mert fontos lesz számára a projekt. Azután persze merő véletlenségből akadt az induló pályázók között egy éppen 17 programozóval rendelkező cég. Nemrégiben egy bútortender volt félelmetesen célzott. A pályázók számláján a lezárt félévben átlagosan 500 millió forint készpénznek vagy betétnek kellett lennie. A közgazdaságilag teljesen értelmetlen és ésszerűtlen pont nyilván illett valakire, és biztos lehetett benne az állami kiíró, hogy más bútorcég úgysem parkoltat ennyi pénzt a számláján, hanem beruházza azt (Bútortúra, Figyelő 2013/18. szám). A kiíró Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóságnál (KEF) több munkatárssal is beszéltem, de csak nem kaptam választ a kérdéseimre. Volt azonban egy jóérzésű munkatárs, aki a lapunk nyomdába menetele előtt egy órával felhívott, és jelezte, le lesz fújva a tender. Soha nem fogom megtudni, hogy a Figyelő intenzív ostromának volt-e ebben szerepe, mindenesetre a cikket nem vettük ki a lapból, csak átfogalmaztuk, és egy elmaradt tender esettanulmányaként hoztuk.

A szereplők

Ebben a világban, vagy legalábbis a tetején nincsen igazi bukás. Vannak ugyan néhányan, Zuschlag Jánosék, Hunvald Györgyék, akiknek bírósági szakaszba is eljut az ügyük, még előttünk van Hagyó Miklós korábbi szocialista főpolgármester-helyettes pere, de azt mindenki tudja, hogy a nagy pártok igazi finanszírozói sérthetetlenek maradtak, miképpen azok a grófok, tanácsadók, kalandorok is, akik a milliárdos utalások részesei voltak.

Miképpen az üzletemberek, a pártpénztárnokok, úgy egyes bonyolító cégek is ismertek. Megjelennek a győztes konzorciumokban olyan társaságok, amelyek semmihez nem értenek, de muszáj őket bevenni, a többiek elvégzik a munkát, ők csak rontják a levegőt és a részükből kifizetik az illetékeseket.

A legenda szerint e világ igazán nagy emberei jóban vannak egymással, Balaton-parti kikötőkben, a budapesti fürdők garantáltan diktafonmentes szaunáiban, fürdőiben vagy egy biztonságos, minden elektronikus mozgást hangosan kijelző óbudai panellakásban zajlanak egyeztetések. Vállalkozókkal beszélgetve, eleve egészen más az egyes pártok nevében fellépő táskás emberek stílusa. A vállalkozók szerint az MSZP nevében fellépő pénzfelhajtók ugyan technikailag nagyon profik voltak, de a szoci politikusok olykor egymással is összevesztek, hogy kinek jár a projekt felügyelete. Aki kimaradt, az pénzt ugyan nem kapott, de annyi ereje azért sokszor maradt, hogy keresztbe tudjon tenni a folyamatnak. A jobboldalon mindez mindig is központosítottabb, irányítottabb, vertikálisabb volt. Az üzletember szerint „a módszerek, a technikák sokkal kevésbé kifinomultak, teljesen nyílt telefonok, levelek, egyszerűen követhető cégvonalak maradnak utánuk, de legalább nem kell mindenkivel külön leülni alkudozni" - teszi hozzá. E forrásom szerint politikai súlyához képest a leggátlástalanabb az SZDSZ nevében fellépő pénzfelhajtói kör volt. Tőlük fővárosi cégek és országos ügyek környékén is ugyanaz a két-három tanácsadó bukkant fel. Mivel a párt fénykorában is kevés politikai tisztséget birtokolt, ezekből aztán tíz körömmel kellett kikaparni a lehetőségeket. Mára kevesebb az egyeztetés, kevesebb a szereplő. Hiszen, amíg a központi kormányzat és az önkormányzatok hatalmi szintjein keveredtek az oldalak, többet kellett kooperálni. A politikai egyszínűség és a kétharmad már nem nagyon késztet osztozkodásra.

Az újságíró lefizetése

Aki felületesen ismeri a sajtó működését, az olvasva egy tájékozatlan, esetleg bántóan egyoldalú cikket, csak legyint: „megvettek egy bértollnokot". Nem tudom, hogy ez mennyire bevett, de saját, lassan két évtizedes újságírói tapasztalatom alatt mindössze kétszer találkoztam ilyen kísérlettel. Az egyik alkalommal egy banki vezető ajánlotta fel, hogy mivel sok pénzügyi cikket írok, neki lenne kerete, hogy akár cikkenként, akár havi átalányban honorálják, ha a bankot jó színben tüntetem fel a cikkben. Régi sztori, nem most történt. Ketten voltunk az asztalnál, természetesen nem tudnám bizonyítani. Nemet mondtam, elköszöntünk, és ahogy mentem vissza a szerkesztőségbe, a morális gyomorgörcs mellett azon morfondíroztam, hogy egyáltalán hogyan képzelte el. Amikor összehasonlítom a folyószámla-konstrukciókat, akkor hamisítsam meg az adatokat? Vagy a szövegben helyezzek el egy mondatot, hogy itt vannak fehéren-feketén a feltételek, de az egyik bankot mégis kiemelten ajánlom. Teljes képtelenség volt. 
A másik eset rémesebb volt, mert egy politikai lobbista vagy tanácsadó próbált az utcán sétálva meggyőzni, hogy vegyek ki egy, a magyar informatikai megrendelésekkel foglalkozó anyagot a lapból. Visszaküldtem pár nyilatkozónak a cikket megjelenés előtt, eljutott valahogy az illetőhöz. Kategorikusan nemet mondtam, elmeséltem, hogy már amúgy is a szerkesztőmnél tart az anyag, ha akarnám, sem vehetném vissza, de igyekeztem puhatolózni, hogy egyáltalán mi a problematikus a cikkben. Nem akarta leleplezni a megbízóját, így nem árulta el, majd futott még egy kört. Akkor esetleg kivennénk, ha az őt megbízó kör adna arra a helyre legalább három, ennél erősebb sztorit? Mondtam, hogy amennyiben megosztják a megbízóik velem a sztorijaikat, nagyon szívesen meghallgatom, de az anyagot nem vesszük ki. A mai napig nem tudtam meg, hogy kinek mi fájt az amúgy sokszereplős informatikai cikkben.

Korrupt ügyek a médiában

Egy forrásom szerint az állami cégek vezetőváltásainál, a hatalomváltásoknál vagy az újságírók által kikapart politikai korrupcióknál széles a paletta.

1. Az ügy, ami nem tényleges ügy

Bizonyos eseteket vizsgál a hatóság, követ a sajtó, de csak azért, mert a közbeszerzés vesztese tiltakozik, egy politikus megjelenési lehetőséget lát az ügyben. Olykor csak valamilyen formai elem, például a teljesítési igazolás hiányzik, az üzletről lemaradt versenytársak tiltakoznak, de sem büntetőjogi értelemben, sem morálisan nem aggályos az ügy.

2. Alsó szintű mutyik

Ez már korrupció és mutyi, de nem politikai támogatottságú, csak egy pénzszagot érző, alacsonyabb szintű vezető kitalál egy okosságot. A középvezetők saját pozíciójukat kihasználva egyedi ügyeket szerveznek, beültetnek jó helyekre ismerősöket, baráti cégeknek adnak túlzó áron megbízásokat.

3. Álcázott magánzsebakciók

Vannak bőven olyan esetek, amikor az utasítást adó politikus, lobbista pártfinanszírozással takarózik, de valójában - a pozícióját kihasználva - magánzsebre dolgozik.

4. Rejtett pártfinanszírozás

Biztosan léteznek valódi pártfinanszírozások. Ez lehet rejtett és direkt, vagy csak erősen áttételes, például a vasúti tendereken rendre győztes cég a baráti médiában hirdet sokat, ott támogatja az időjárás-jelentést.

5. Nagykoalíciós ügyek

Valamilyen arányban mindkét oldal házi cége kap feladatot, vagy akkora horderejű ügyről van szó, hogy a politikai béke miatt érdemes bevonni a másik felet. Ezek itthon soha nem kerülnek bíróság elé, legfeljebb a Gazdasági Versenyhivatal marasztal el olykor egy-két nagykoalíciós témát.

Fokozatok

Az állami közbeszerzések fertőzöttségében is vannak fokozatok.

1. Tiszta verseny, győzzön a legjobb pályázat, nincs korrupció. 
2. Mindenkinek fizetni kell, ha nyer, de a mértékben nincs különbség, ilyenkor is nyerhet a legjobb pályázat, de a sarzsit, a tíz százalékot a győztesnek le kell adnia. 
3. A korrupciós díj dönti el a versenyt, aki többet hajlandó visszacsorgatni, az viszi el a tendert. 
4. Valójában egyáltalán nincs is szükség a tenderre, kifejezetten azért találják ki, hogy valakik sok pénzt vigyenek el az állami közösből.

Magyarországon sok esetben csak a sajtó kontrollálhatja az olyan lopásokat, amikor a tűzközelben mindenki nyer az ügyön, de a konkrét vesztesek nehezen azonosíthatók, hiszen ők az adófizetők.

Volt olyan, a fővárosnak dolgozó tanácsadócég-vezér, akit megkerestem egy ügyben, mire komplett dokumentációval érkezett a találkozónkra - egy másik ügyről.

Ahhoz, hogy 4-5 milliárd forintnyi, korrupcióból származó pénz eljusson a pártokhoz, 500 milliárd forintnyi állami közbeszerzést kell megfertőzni.

figyelo.hu (Fotó: illusztráció)