A Guiness Rekordok Könyve évről évre egyre vastagabb lesz, egyre valószerűtlenebb témák bukkannak fel lapjain, és mi tagadás, józan ésszel sokszor nem könnyű belátni, mi értelme is lehet ennek az egésznek.

Mire lehet az jó például, hogy valaki 69 centiméteresre növessze hüvelykujja körmét, 18,1 centiméteresre a fülszőrét vagy 13 másodpercig tartsa a szájában nyolc csörgőkígyó farkát?
Aki születésétől fogva hordozója egy „különleges képességnek” (pl. extrémül hosszú a nyelve, egy génhiba következtében hihetetlenül rugalmasak az ízületei vagy testének 98%-át borítja szőr), az miért érzi szükségesnek, hogy valamilyen módon felhívja magára a figyelmet?
És mi késztethet valakit arra, hogy napokat, heteket, éveket, sok esetben akár egy egész életet arra áldozzon, hogy fenntartson egy rekordot, holott bizonyos, hogy előbb-utóbb valaki le fogja taszítani  világcsúcstartó trónjáról?

A rekordok világa egyre csak virulóban, az információs társadalom pedig még nagyobb kihívás elé állította a megszállottakat: eddig elég volt a sarki kocsmában a legnagyobbat köpni vagy a falu legerősebb emberének lenni, esetleg a város leggazdagabbjának. Ezzel szemben ma már világszinten mérik a teljesítményt, sőt, egyre inkább a közösségi hálózatok teremtette norma szabja meg, hogy mit is jelent valójában: teljesítmény. Bármi történjen is, azonnal felkerül az internetre.
Egy sajátos és sokszor kiszámíthatatlanul alakuló normarendszer aktuális értékítélete szerint történik minden

Az ember elemi vágya, hogy különleges legyen, és mindent megtesz, hogy erről a lehető legnagyobb tömegeket tájékoztassa. Bizonyos értelemben talán erről szól a divat is. De nem árt időnként megállni kicsit és elgondolkozni, mert azon túl, hogy mégis, hogy jut eszébe valakinek arról rekordot felállítani, hogy hány almát tud összeroppantani a bicepszével, jó lenne arra is rájönni, hogy miért akarunk ennyire kétségbeesetten valami fantasztikusat, lenyűgözőt és leginkább valami „ilyen-még-nem-volt”-at létrehozni.

2013-ban már 7,125 milliárdan voltunk a földön és ez a szám egyre csak nő.
Nyugodt lélekkel elismerhetjük hát, hogy jelen pillanatban bármiből is a legjobbnak lenni igencsak nagy kihívás, a felmérés maga is relatív (hiszen sokan nem is jelentkeznek rekordernek, holott lehet, hogy ők lennének a tuti befutók). Valamennyi státusz csak átmeneti. Egy ilyen célnak teljes életet szentelni hosszútávon pedig garantáltan veszteséges.

Inkább saját magunkhoz képest igyekezhetnénk fejlődni. Ha képesek vagyunk őszintén viszonyulni, igenis érezni fogjuk, mi a valódi teljesítmény. Ha aztán mégis abszurditásra vágynánk, mindig ott lesz a Guinness Rekordok Könyve.