Szó szerint az utolsó pillanatig fogta a kezét. S még akkor sem akarta elengedni, amikor a halottszállítók már szinte könyörögve kérték tőle: „hadd végezzék a munkájukat”. Palotás Katalin érzései, vagy még inkább szerelme regénybe illő Moldova György iránt.

Évtizedekig dolgoztak egymás mellett, szerkesztőként segítette a legolvasottabb magyar író munkáját, s közben pontosan tudta: a férfi, aki mindennél fontosabb az életében, egy másik asszonyhoz megy haza nap mint nap. Aztán a sors mintha valóban egy romantikus regényt írna, mindent megváltoztatott. Dráma, elengedés, egymásra találás – majd a tragikus vég. Palotás Katalin talán utoljára beszél kapcsolatáról, elhunyt férjéről, élete szerelméről Moldova Györgyről…”

Üres a ház? Vagy érzi még Moldova György jelenlétét a bútorokban, a könyvespolcon sorakozó regényekben, a falakban?

– Üres minden. Nem csak a ház, a lelkem is. Egyszerűen kiüresedett. Csak kóválygok itt, keresem a helyem, és keresem azt az embert, aki mindennél fontosabb volt az életemben – mondta Palotás Katalin.

Szeretett ott élni?

– Egy kicsit sem. Sőt, olykor gyűlöltem ezt a helyet. Megszámlálhatatlan lépcsőn át jut föl az ember, olyan mintha mindennap meg kellene mászni a Himaláját. De Gyuri bírta. Gyuri ragaszkodott hozzá. Bár volt benne annyi tolerancia, hogy egyszer azt mondta nekem: na jó, ha ennyire nem érzed magad itt otthon, akkor keress nekünk egy másik helyet. S én komolyan vettem. Nap mint nap hirdetéseket böngésztem, és találtam egy afféle polgári lakást a Pozsonyi úton, és mentem Gyurihoz lelkesen, mondván, ide menjünk, ide költözzünk. Ő meg azt kérdezte, de hát a negyedik emeletre? Én meg azt válaszoltam, Gyurikám két lift is van. Mire ő: és ha elromlik mind a kettő?

Talán nem csak a sok lépcső zavarhatta önt, hanem az emlékek is. Merthogy Moldova György itt, ebben a házban élt együtt évtizedekig az első feleségével…

– Furcsa, de ebből én soha nem csináltam problémát. Gyuri sem. Azt mondta, ha így nem tetszik, akkor rendezzem át ahogy jólesik. Rám bízta. Toleráns volt a végtelenségig. Kevesen ismerték az igazi énjét. Erős volt és kedves. Végtelenül kedves.

Valóban meglepő amit mond, mert Moldováról köztudott volt, hogy amolyan magának való ember, afféle mufurc, aki keveseket enged közel magához, és aki nem kertel, bárkinek megmondja a véleményét.

– Ahogy teltek az évek, úgy megváltozott ő is. Idős korára előjött a lírai énje, és én csodáltam ezért. Ezért is.

Mikor ismerkedtek meg?

– Évtizedekkel ezelőtt. Munkakapcsolat volt, magam is írtam, szerkesztettem, aztán jött a lehetőség, hogy Moldova Györggyel dolgozhassak, és én megtiszteltetésnek vettem. Szerettem az írásait, szerettem az egyéniségét, de nem gondoltam volna, hogy ennél mélyebb, sokkal mélyebb érzéseket táplálok majd iránta.

Miközben az író nős volt, sőt, harmonikus házasságban élt.

– Elfogadtam. Olykor fájt, amikor mesélt a családjáról. De nem volt jogom, sem lehetőségem szólni.

Moldova György tisztában volt az ön érzéseivel?

– Igen. Úriember volt. végig úriember volt.

Ahogy hallgatom, egyre inkább egyik kedvenc regényem, a Szerelem a kolera idején című Gabriel García Márquez mű jut eszembe. A főhős egy bizonyos Florentino Ariza évtizedekig várt, hogy feleségül kérje a férje halála után élete szerelmét. Gyönyörűséges regény. Ugyanolyan felkavaró történet, mint az önöké.

– Amikor munkakapcsolatból úgymond érzelmi kapcsolatra váltottunk, és Gyuri felvállalt engem ország-világ előtt, azt mondta nekem, hogy erre a biztonságra, erre a harmóniára vágyott egész életében. Megszólalni sem tudtam. Ez a sok harcot, csatát megélt, konok, kemény, önfejű férfi gyönyörű gondolatokkal és imádni való hétköznapokkal ajándékozott meg. De most siratom, és dühös vagyok, mert többet, sokkal többet érdemeltünk volna a sorstól. Több időt az egymásba kapaszkodáshoz, több időt a másik közelségéhez.

Az író családja hogyan fogadta az ön színrelépését?

– Hogy is mondjam… elfogadtak.

Nem hangzott túl meggyőzően. Moldova György lányai is így gondolják ezt?

– Talán…

Akkor rögtön meg is kérdezném, hogy kié az örökség? Muszáj ezt szóbahozni, még ha szerelemről beszélgetünk itt, ha nem is a kolera, de a Covid idején, merthogy jóindulatú emberek – és ezekből van bőven Magyarországon – már írogatták itt meg ott, hogy ön beleült a jóba, a gazdagságba.

– Mindent Moldova György két lánya örököl majd. Az első lépcsőfoktól az utolsó szögig, a bútorokig, a kredencig. Gyuri könyvgyűjteményéig. Ez nem is volt soha téma közöttünk. Én Moldovát, az embert szerettem, s ha egy halászkunyhóban lakott volna a Duna-parton, akkor is vele élek. Vita, vagy feszültség sem lehet ebből, mármint az örökségből, mert én hamarosan pakolok, és talán világgá megyek. Vagy lehet, hogy Szegedig, az közelebb van. Semmit nem viszek el innen. Egyetlen fűszálat sem, csak Gyurit, aki itt van bennem bármeddig is élek.

Az ember azt gondolná, hogy már mindent tud az elhunyt férje életéről. A származását, amelyet soha nem titkolt, a Vasas iránti őrült szenvedélyét, hogy olykor kétkezi munkából élt, hogy kommunistának vallotta magát, s hogy rajongott Kádár Jánosért. De azért az újdonság, hogy a rendszer, a Kádár-rendszer, amely Moldova számára szinte földi paradicsomot jelentette… nos őt is veszélyes elemként tartotta számon, és megfigyeltette.

– Olvastam az ezzel kapcsolatos friss hírt, de engem ez nem lepett meg, hiszen Gyurival már sokszor beszélgettünk erről. tudniillik tudta, hogy jelentéseket írtak róla, valaki megsúgta neki, tán még leleplező dokumentumokat is látott.

Hogyan fogadta? Alighanem élete csalódása lehetett ez.

– Nehezen élte meg és nem akarta elhinni. Sokat beszélgettünk erről. Egyébként is állandóan beszélgettünk. Mindenről. Az életről, a múltról, az esetleges jövőnkről.

A Kádár-rendszer elkötelezett híveként hogyan élte meg az úgynevezett rendszerváltást az író?

– Lehet, hogy hihetetlen amit mondok, de pozitívan, reményteljesen. Már ő is látta, hogy az idős kommunisták nem alkalmasak az ország vezetésére. Hitt a fiatal Orbán Viktorban, azt gondolta róla, hogy valódi változást hozhat ebbe az országba, hogy „friss vér” kerül majd a politika életbe. Aztán csalódnia kellett, mélységesen csalódnia. Nem idézném most, hogyan változott a véleménye Orbán Viktorról.

Évtizedekkel a Kádár-rendszer után is ugyanazt gondolta a nemlétező szocializmusról, hogy az a létező világok legjobbika Voltaire után szabadon?

– Sőt, egyre inkább úgy gondolta.

Ön is?

– Én is. Beszélhetünk itt vasfüggönyről, meg diktatúráról, egypártrendszerről, az oroszok ideiglenes itt tartózkodásáról, de azért én egyszerű szegedi lányként csak elvégezhettem az egyetemet és mehettem Párizsba ösztöndíjjal, tanulhattam, franciául, olaszul, angolul. Senki nem tiltotta meg, hogy tanuljak, hogy képezzem magam. Most meg mást sem hallani ettől a rendszertől, és annak vezetőjétől, hogy elégedj meg magyar fiatal egy szakmával, mert az a haza érdeke. A Kádár-rendszer és ezt elfogultság nélkül mondom, valódi jövőképet adott a fiataloknak, biztonságot az embereknek, az átlagembereknek. Nem a kiválasztottaknak, az úgynevezett oligarcháknak, a csókosoknak a, rendszer haszonélvezőinek – a kisembernek. Ma rengeteg fiatal gondolkodik úgy, hogy inkább külföldre megy, ott próbál szerencsét.

– Sokszor. Segítettem Gyurinak a leveleket letakarítani, a sírkertet gondozni. Tudtam, éreztem, hogy ez neki fontos. nem is akkor gyászolt igazán, amikor Kádár János meghalt, hanem amikor feltörték, szétrombolták, feldúlták a sírját.

Elárulja zárásként, hogy miért nem engedte megjelenni Moldova György utolsó, épp önről, szóló könyvét?

– Azért, mert nem volt méltó a mi kapcsolatunkhoz, s ezt Gyuri is tudta. De ettől is volt ő csodálatra méltó, hogy hagyta veszni a kéziratot, a munkáját. Először és utoljára ebben az életben. (Blikk)