Prókai Eszter írása az Abcug.hu-n.

Az elmúlt években sok pénzt adott az Európai Unió a helyi közösségek kulturális fejlesztésére, hátha ez segíthetne az olyan térségeken, amelyek népességszámuk és munkalehetőségeik tekintetében halálra vannak ítélve. “A támogatásokkal azt akarták elérni, hog a közösségek találják ki saját magukat. Valamit, amit akár a településükön kívülre is el tudnak adni, és amire adott esetben turizmust is lehet építeni” – mondja Csurgó Bernadett szociológus.

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatója az Őrségben (Őriszentpéteren, Magyarszombatfán, Szalafőn és Nagyrákoson), valamint Kalocsán és a környező településeken (Kalocsa, Hajós, Géderlak, Bátya, Fajsz, Foktő, Szakmár, Homokmégy) vizsgálta, hogy milyen szerepe van a kulturális örökségnek a vidéki társadalomban és a gazdaságban. Vajon képes-e mindez életben tartani és fejlődésnek indítani egy hanyatló térséget? A kutatás során a helyi önkormányzatokkal, vállalkozókkal, lakosokkal és civil szervezetekkel interjúzott.

Azért épp ezeket a térségeket választotta, mert a Zalai megyei Őrségben már jóval az uniós pályázatok előtt elkezdődött a turizmus alapú fejlesztés, Kalocsán pedig ott a híres hímzésminta és a pirospaprika.

A helyiek távol tartják magukat

Az Őrséget a nyolcvanas években fedezték fel, főleg városi, azon belül is a budapesti művészek és értelmiségiek. Mivel a szlovén és osztrák határ mellett található, a szocializmusban nem kapott fejlesztést, ezért is tudtak megmaradni a házak eredeti állapotukban. Ennek pedig értéke lett egy idő után, amit fel is fedezett magának a városi értelmiség.

Az Őrségi Nemzeti Park a helyi örökségvédelem és az ezzel járó fejlesztések egyik kulcsszereplője. Hozzá kapcsolódik a környéken gyakorlatilag mindenki, aki szeretne a turizmussal foglalkozni. Ez a kulcsszerep sokszor azzal is jár, hogy aki nem tud, vagy akar azonosulni a nemzeti park céljaival, az kiszorul a fejlesztések köréből. A park területén fekvő települések számára szigorúan meghatározzák, hogyan építhetnek házakat, hogyan újíthatják fel a meglévőket, hogyan nézhetnek ki az épületek.

Az Őrségi Nemzeti Parknak van egy védjegye is, amelynek a birtoklása komoly presztízzsel jár. Ahhoz azonban, hogy ezt megkapják, úgy kell kinéznie a panziónak, ahogy a nemzeti parknál jónak látják, meg van szabva, hogy milyen szolgáltatásokat kínálhatnak, milyen ételek lehetnek a menüben, hogyan rendezhetik be a szobákat. “Ebből pedig jócskán akadnak konfliktusok is. Sok szomorú település van, elégedetlen polgámesterekkel és lakókkal amiatt, hogy ők nem tudnak részesülni abból az erőforrásból, amit az Őrség címke ad” – mondja a kutató.

A természeti és építészeti adottságok mellett az élelmiszer az, amiben sokan a kitörési lehetőséget látják. “Minden, ami tök vagy tökmag, tökmagolaj, tökös rétes, de ott van az őrségi perec vagy a vargánya” – sorolja Csurgó Bernadett. De vannak sajátos helyi örökségelemek, mint például Magyarszombatfán és Őriszentpéteren a fazekasság. Számos rendezvényt is tartanak a turistáknak, mint a tökfesztivál, és annak részeként a nyitott porták eseménye, ahol a helyi lekvárkészítő, a pereces és a gombavizsgáló is kinyitja a házát az érdeklődők előtt.

A kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy alig van helyi azok között az emberek között, akik valamilyen módon kapcsolódnak az örökségalapú fejlesztésekhez vagy turizmushoz. Ennek okát Csurgó Bernadett abban látja, hogy a helyiek nagyon nehezen látják meg a saját értékeiket, vagy nem is tekintenek rá értékként. “Ezek inkább középosztályi víziók, amiket utána valakik megvalósítanak helyben. Az Őrség esetében pont a kívülről jött városiak. Ami szerintük eladható, az nem mindig ugyanaz, amit a helyiek értéknek tekintenek”.

Azon kívül, hogy maguk nem igazán vesznek részt a turizmuscsinálásban, más pontokon is érezhető a helyiekben bizonyos távolságtartás. “A helyiek és az ide látogatók igényei nagyon szétválnak. Az őriszentpéteri őrségi vásárt például úgy oldják meg, hogy egész egyszerűen két részre bontják: az egyik szól a turistáknak, és van egy vurstlis része, amit a helyieknek tartanak a sportpályán. Ez utóbbi egy hagyományos, falunapos rendezvényként működik, ahol olyan termékeket árulnak, amikre nekik valóban szükségük van: ruhát, cipőt, táskát” – meséli a szociológus.

Hol vannak akkor a helyiek? Sokan elmentek dolgozni a környező nagyobb városokba, jó néhányan idővel el is költöznek. A népsségfogyás nagyon fontos problémája ennek a térségnek – mondták a polgármesterek a velük készült interjúkban. Nem sok olyan helyi őrségi van, aki megél a turizmusból, ennek ellenére akad azért pozitív példa is. Ilyen az a helyi születésű fiatal, aki a nemzeti parktól vett bérbe marhákat, majd az ebből befolyt jövedelemből tökmag-látványműhelyt és rétesházat nyitott. “Az ő története egy nagyon jó példa arra, amikor egy alapvetően mezőgazdasági tevékenységből kinövi magát egy sikeres turisztikai vállalkozás” – meséli a kutató.

Kipattannak a hajóból, és már mennek is tovább

Kalocsának és környékének három fő kulturális öröksége van: a kalocsai minta, a pirospaprika és a néptánc. Ezekkel azonban Csurgó Bernadett tapasztalatai szerint nagyon nehéz turistát és pénzt költő látogatót vonzani. Főleg azért, mert a kalocsai minta és a paprika ma már gyakorlatilag bárhol az országban elérhető, ki utazna el ezek után csak azért az alföldi városba, hogy megvásárolja?

Bár a néptánc a mai napig erős szereppel bír a helyiek – és nemcsak idősek – életében, az ezekre épülő fesztiváloknak nem jelentős a turisztikai vonzereje. A helyi rendezvények legfeljebb regionálisan érdekesek. Ha érkeznek is külföldről turisták, azok jellemzően a folyami utak egynapos állomásaként érintik Kalocsát. “Ez egy egynapos program, kiszállnak a hajóból, megnézik az érseki palotát, a helyi paprikamúzeumot és a tájházat, egy néptáncos pár előad egy rövid bemutatót, majd vásárolhatnak hímzéseket, ha akarnak, aztán hazamennek. Nem kapcsolódnak ehhez más szolgálatások, vendégéjszakák, éttermek, nem tud rácsatlakozni gyakorlatilag senki”.

Míg a nyolcvanas-kilencvenes évek elején jó pénzt fizettek a kalocsai hímzésért, mára arról panaszkodnak a hímzőasszonyok, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, a felvásárlók sem hozzájuk mennek áruért. A kalocsai turizmusfejlesztés már nem is erre a három dologra épít, hanem az érsekségre, mint vallási központra, a Szelidi-tóra és a Hajósi pincefalura. De ez a három sem kapcsolódik össze se egymással, se a kalocsai hagyományokkal, így tulajdonképpen ugyanúgy különálló szigetként léteznek, mint a folyami hajóút egynapos kalocsai programja.

Csurgó Bernadett kutatása végére arra jutott, hogy Magyarországon a kívülről létrehozott vidéki nosztalgia az, ami eladható. Akkor van sikere, ha a településről kívülről jövők hozzák létre, belülről, a helyiek összefogásából, akaratából erre alig van példa. Nehéz olyan kistelepülést találni, ahol a helyiek kitaláltak valamit, és abból óriási turisztikai érdeklődés alakult ki, ami fellendítette a helyi gazdaságot, munkát adott, és végső soron megállította az elnéptelenedést.  Sokszor az is probléma, hogy egyáltalán abban megegyezzenek helyi szinten, hogy mi legyen az a termék, amire építeni akarnak. “Az én kecskasajtom? Nem, inkább az én tormám!” – meséli a kutató.

És, hogy ez működik-e máshol? Igen, például a spanyolországi Andalúziában, ami az ország egyik legelmaradottabb térsége. Ott fel tudták használni az uniós pályázatokat úgy, hogy nyoma is maradt. Mégpedig a fenyőmaggal, amiből bőven volt nekik, úgyhogy létre is hoztak a pénzből egy nagy fenyőmagüzemet, ami munkát ad a helyieknek, és még gazdaságilag is sikeres lett. Arról, hogy nekik miért sikerült, Csurgó azt mondta: maga az állam is erőteljesen támogatja az ilyen kezdeményézéseket, külön képzések vannak arra, hogyan kell ezt csinálni, a szakembrerek elmennek a helyiekhez, felügyelik a folyamatot, átadják a tudásukat. Ezzel szemben Magyarországon, ha nyer az önkormányzat egy ilyen pályázaton, akkor ott áll a polgármester és néz, hogy most mégis mit is kezdjen vele, mert nincsenek szakemberek, akik segíthetnének.

Szerző: Prókai Eszter / abcug.hu