“A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”. A 8-10. század környékén ez a mondat valószínűleg az Európában akkoriban használatos nyelvek mindegyikében, de legalábbis többségében gyakran elhangzó fohász lehetett a teremtő felé, bár ez, így ebben a formában nem lehet bizonyító erejű arra nézvést, hogy pontosan mi is lehetett a helyzet a magyarokkal, a nyilaikkal és hogy mennyire voltak valójában aktív íjászok honfoglaló őseink.

Tihanyi Balázs, a Szegedi Tudományegyetem doktoranduszának vezetésével egy kutatócsoport az 1980-ban feltárt Sárrétudvari lelet anyagát vizsgálta újra, az antropológus górcsövén keresztül. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit mutatnak a rettegett íjászok csontjai: valóban az életük része volt a fegyver használata, vagy a korabeli emlékezet fújta fel ennyire az addig sosem látott fegyver megjelenésének jelentőségét?

Killgrove kiemeli, hogy a fiatal szegedi kutató és csapata nagy alapossággal, egy egészen zseniális elgondolás mentén dolgozott: rájöttek ugyanis, hogy amennyiben egy ember egész életén át rendszeresen űz egy bizonyos speciális testmozgást, annak nyomai az izomzat átalakulása és módosulása folytán a csontozaton is megfigyelhetők, akár sok ezer év távlatából is.

A csapat vizsgálatai pozitív eredményt hoztak: a 263 emberi maradvány tanulmányozását követően arra jutottak, hogy egészen más elváltozások találhatóak az íjakkal és fegyvermaradványokkal eltemetett emberek csontjain, mint azokén, akik fegyvertelenül kerültek sírjukba.

Mindebből kiderül, hogy a honfoglaló magyarok nemhogy használtak íjakat, de oly annyira az életük szerves eleme volt az íjászat, hogy ennek nyomai ezer év múltán is jól láthatóak csontjaikon.