Az író hangsúlyozta, nem futballfüggő, sportrajongó, de úgy gondolja, hogy a sport, különösen a futball a fiúk elemi szocializációjához tartozik. Alapnyelv. Gyerekként megéled, meghatározza az életed:

“A futball elsősorban identitásképző. Megtanulod, hogy mit kezdj az én/mi és a mi/mások dichotómiával. Képtelenség annak „drukkolni”, akivel nem vagy identifikus, az pedig nemigen választható, annál jóval mélyebben van, atavizmus. Bámulom a világklasszisokat, csak épp nem érint meg, amit látok. Megunom. Tán csodálom, ámde… “

Az író úgy hiszi, a katarzist a nagyon mély, emberi történések idézik elő, és a futball ilyen nagyon erős történések láncolata. Szerinte amikor Messi átcselezi magát – amúgy bal külsővel mindig épp annyit tolva a labdán, amennyit kell –, az fantasztikus.:

“Játszani mindenki tud, ha nem is annyira hatékonyan, mint az említett, és számomra egy Máriapócs–Márianosztra meccs adott esetben jobban mutat a lényegre, mint egy világbajnoki csoportmérkőzés. A színvonal más, de strukturálisan ugyan, a tétje is ugyanaz, drámai, autentikus és felkavaró – amivel nem állítom, hogy aki pénzért csinálja, nem lehet őszinte. Sőt, nagy pénzért nagy mű, erre sok példát ismerünk. De az amatőr tuti meghal egy kicsit minden alkalommal, és akkor a néző is „meghal”, miközben pontosan tudja, hogy Tóth három Jenő nem a Ronaldo.”

Hangsúlyozza, a sport nem játék – ahogy az igazi játék, egy-egy játszma sem játékos, abban az értelemben, ahogy a felnőtt tévesen elgondolja a gyerek játékát. Itt korántsem a részvétel a fontos, ellenkezőleg, aki pusztán részt vesz, és nem egész mivoltát adja, az elrontja az egészet. Ír a könyvben arról, hogy a futball jelképes, szublimált harci cselekmény, és épp ezért ennyire brutálisan izgalmas-érdekes:

“Amit a kormány a sporttal tesz, nem hatékony. Nem az elit sport, hanem a tömegsport, az utánpótlás támogatandó – ezt amúgy sokszor elmondtam a parlamentben is (a szerző 2010–2012 között, két és fél éven át volt tagja az Országgyűlésnek, az LMP színeiben – a szerk.). A profi sportot ugyanis csak nézzük, míg az amatőrt csináljuk. A katarzis a nézőben is megképződik, ám a csinálás az igazi „élmény”. A túlzott stadionépítgetés erős jel: maradj passzív, ne vegyél részt, hagyd a profikra, akik jobban tudják, és helyetted megoldják. Az én korosztályom futballozott, úgy értem, hogy mindenki, még az is, aki nem. Senki nem akart kimaradni, a „béna” sem, mert akkor, érezte, valami alapélményről marad le.”

Elmondta, nincs szüksége arra, hogy valaki megmondja, ki a hős és ki nem. Az országimázshoz nem tesz hozzá, hogy világversenyeket rendezünk százmilliárdokból piacon nem eladható sportágaknak:

“Egy tévéműsorban a vizes vb kapcsán valaki azzal érvelt, hogy tényleg sokba került, de hát micsoda reklám az országnak, mire megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy hol volt az eggyel előbbi vizes vb. Nem tudta – de honnan tudná? Van néhány piacképes sportág, az reklámérték, nekünk az Aranycsapat jutott. Puskást ismerik. Már Bozsikot sem. Magyar könyvek külföldi megjelenésével megnyerni az értelmiséget – az igen!”

A kötetében azt írja, hogy az alkotás, az írás és a sport rokonok, mert hasonló mechanizmusok alapján működnek:

“Minden strukturált, újat létrehozó emberi tevékenység rokon. Főzöl, ¬autót raksz össze, verset írsz. A különbség legfeljebb abban van, hogy egy autó összeszerelésének kézzel fogható hasznát érzed – vagy kárát, ha neked jön –, míg egy futballmeccsel vagy regénnyel más dimenzióban ütközöl.”

/A teljes interjú a Népszava oldalán olvasható el./

prokontra.hu