De tudni kell, hogy eredeti célja a Szovjetunió és az államszocializmus megmentése volt. Mivel a politikusokat nem a szándékaik, hanem a cselekedeteik alapján értékelik, így a haláluk sem mentesíthet bennünket a reális szembenézés terhétől.

Tudom, halottról vagy jól – tehát az igazat! – vagy semmit. De mortuis nil nisi bonum dicendum est.

Mind az Eszméletben, mind más fórumokon igen sokszor nyilatkoztam, írtam Gorbacsovról, elemeztem életútját, részletesen kitérve az általa kezdeményezett reformfolyamat kudarcának okaira. A gyász alkalmából röviden három, nézetem szerint legfontosabb teljesítményét idézem fel.

1. A nyugati politikusok, akárcsak a ’80-as évek végén, Gorbacsovról, az SZKP KB főtitkáráról, a Szovjetunió első (és utolsó…) elnökéről halálakor is szinte kizárólag szuperlatívuszokban beszélnek. A peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszty (nyilvánosság) úgy kerülnek elő a nekrológokban, a különböző nyilatkozatokban, mint amelyek Németország egyesítését, a Nyugat érdekeit szolgálták, ami – mint tudjuk a gyarmati örökség okán – azonos az emberiség érdekeivel. Szinte szó sem esik arról, hogy Gorbacsov szovjetunióbeli népszerűsége a ’80-as évek végén meredeken csökkent, hazájában még halála alkalmából is csak a hivatalos megemlékezések szintjén tartják be a „kötelező” tisztelet bizonyos előírásait.

A peresztrojka sikertelensége és Gorbacsov nyugati népszerűsége között tehát egyenes összefüggés van. S noha a szovjet szocialista kísérlet vége nem jelentette a történelem végét, Gorbacsov és a peresztrojka bukása megmutatta: a „létezett szocializmus” után rosszabb jött...

Ezt a súlyos ellentmondást azonban Gorbacsov sohasem volt képes feldolgozni.

2. Gorbacsov a nyugati politikai vezetőkkel egyetemben sokat dicsekedett azzal, hogy békekoncepciójában, az úgynevezett „Európa Ház”-ban a hidegháború korszakának elmúltával minden nemzet, beleértve a Szovjetuniót is – természetesen azonos jogok alapján – kap majd helyet. Ez volt Gorbacsov külpolitikai eltévelyedésének talán legfontosabb megnyilatkozása. Naivitása, elméleti és politikai felkészültségének korlátai nyilvánultak meg

abban, hogy elhitte azon nyugati-amerikai ígéreteket, miszerint a NATO-t nem fogják Kelet felé kiterjeszteni – persze a béke és a biztonság érdekében. Mindenki „Gorbija” elhitte – teszem hozzá: őszintén –, hogy a „kapitalista ragadozó” karaktere megváltozott. Amikor 1987-ben szimbolikusan összeölelkezett Reagan elnökkel, elfelejtette, hogy a megdicsőült, idős színész-elnök a Szovjetuniót (s nem a náci Németországot!) nevezte „a gonosz birodalmának”, illetve Teller Edével együtt úgy tekintettek rá (a szovjet vezetőre), mint egy csodabogárra, aki vagy nem érti cselekedeteinek fő irányát, vagy csak a Nyugat kegyeit keresi, azt várva, hogy majd megmentik helyette a Szovjetuniót és (vele együtt…) a szocializmust.

3. Gorbacsov a szocializmus reformját – mintegy öntudatlanul – végső soron a tőkés magántulajdon, a piacgazdaság uralmának visszaállításában „konkretizálta”. Öröksége valószínűleg az egyetemes polgári örökség részévé válik, elvi ellenfelei, a liberálisok őrzik majd róla azt a pozitív képet, amelyet bukása után 30 évig maga is építgetett alapítványának segítségével. Ugyanakkor saját hazájában, az Oroszországi Föderációban a „gorbacsovi örökséget” nem vállalják fel sem a baloldaliak, sem pedig a nacionalisták, miként a sztálinisták, vagy éppen az önigazgatói kommunisták sem.

Mihail Gorbacsov, az SZKP KB utolsó főtitkárának, a Szovjetunió egyetlen elnökének halálakor – a kötelező tiszteletadás jeleként – főhajtással ismerjük el, hogy szándékai eredendően jók voltak, még akkor is, ha a politikust kizárólag a cselekedetei minősítik.

Krausz Tamás - Eszmélet Folyóirat