A diplomáciában is mesteri szintre fejlesztett magyar pávatánc lényege ugyanis az, hogy amíg a nyugati szövetségektől biztos hátországot, addig a keleti barátoktól politikai és gazdasági előnyöket remélünk. Ennek a kettős játéknak vethetnek véget az emberi jogok sorozatos megsértése miatt bevezetett szankciók, melyekkel Brüsszel és Washington jelezni szeretné, nem minden szempontot írnak felül a gazdasági érdekek.

„Nincsenek kapcsolatok Moszkva és az Európai Unió között, Brüsszel az egyoldalú lépéseivel megsemmisítette őket” - jelentette ki kedden Pekingben Szergej Lavrov, miután tárgyalt Vang Ji kínai kollégájával. Az orosz külügyminiszter ismert sarkos megfogalmazásairól, de ezúttal nincs okunk kételkedni abban, hogy mind Kínával, mind Oroszországgal mélypontra süllyedtek az EU diplomáciai kapcsolatai. A feszült helyzetért persze nem elsősorban az uniós politika felelős, hiszen Moszkva és Peking is régóta provokálta a nyugat-európai államokat, és Joe Biden elnökké válásával az Egyesült Államok sem kezeli olyan rugalmasan az emberi jogok megsértését, mint azt tette Donald Trump idején.

Kínának elsősorban az ujgurok ellen elkövetett bűnöket, míg Oroszországnak a legismertebb ellenzéki, Alekszej Navalnij sokadik letartóztatását, elítélését és egy ismeretlen helyen lévő munkatáborba való száműzését vetik szemére. A két keleti nagyhatalom külpolitikai stratégiája sokban hasonlít egymásra, Kína és Oroszország ugyanis épp úgy virágzó gazdasági együttműködést kínál a nyugati országoknak cserébe azért, hogy elnézzenek oldalra, ha ízlésüknek nem megfelelő bánásmódot látnak etnikai vagy politikai kisebbségekkel szemben.

Ez a megközelítés sokáig megfelelt több európai vezető számára, de közülük is kiemelkedik Orbán Viktor, aki ellenzéki politikusként még tüntetett Tibet függetlenségéért, miniszterelnökként azonban már vígan parolázott a kínai kommunista diktatúra magas rangú vezetőivel. Orbán az oroszokat is bírálta még 2010-es hatalomra kerülése előtt, később azonban Vlagyimir Putyin legmegbízhatóbb támogatója lett az uniós miniszterelnökök közül.

A magyar diplomácia az utóbbi években kifelé az oroszok és kínaiak számára kedves unióellenes szólamokat kommunikálta, a döntéshozó testületekben azonban rendszerint megszavazta a két országot elítélő nyilatkozatokat és szankciókat, így mindenki azt kapta a magyaroktól, ami igazán fontos volt számára.

Ez lókupec szemlélet azonban aligha alkalmazható a jövőben az EU és a két keleti nagyhatalom viszonyában, ugyanis – akár teszik, akár nem – a kiélezett külpolitikai helyzetben kevés mozgástér jut az olyan ügyeskedő politikusoknak, mint Orbán Viktor. A magyar kormányfő és hű külügyminisztere (aki egy kiemelt külkereskedelmi attaséként járja a világot) most kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy a szövetség, melynek tagjai vagyunk, most jól összebalhézott két legfontosabb külső támogatójukkal. Szijjártó Péter nem véletlenül borult ki azon, hogy az EU szankciókkal sújtotta Kínát, és a maga részéről magamutogató és káros lépésnek titulálta a lépést.

Ne legyenek kétségeink, ez az izmozás a két különböző pólusú politikai rendszerek között nem pusztán a kínai átnevelő táborokról és egy kellemetlenkedő ellenzéki vezető eltávolításáról szól. A járvány miatt előállt új gazdasági kihívások kényszerítik a feleket arra, hogy feladják eddigi egyezkedő politikájukat. Egyrészt a vakcinagyártásban rejlő hatalmas potenciál dönthet arról, kik jöhetnek ki úgy ebből a helyzetből, hogy szükségből kovácsolnak erényt, másrészt a válság erősen átrendezi majd a gazdasági erőviszonyokat, így jobb, ha már most mindenki megteszi tétjeit, amivel a jövőben szeretne beszállni az ujjáépítésbe.

Ebben a nagy világpolitikai játszmában persze mind Orbán Viktor és Szijjártó Péter is jelentéktelen figurák a sakktáblán, ám a magyar állampolgárok számára nagyon nem mindegy, hogyan próbál ebből a vákuumból kiszabadulni a kormány. Ha azt vesszük alapul, hogy az utóbbi 10 évben az Orbán-kormány gyakorlatilag csak szapulta az EU-t, viszont még óvatosan se kritizálta Putyin hibrid diktatúráját és Kína kommunista rezsimjét, a közép-ázsiai országok kiskirályaihoz pedig kifejezetten baráti viszony kötötte, akkor fel van adva a lecke a Fidesz kommunikációs stratégának.

Mostantól ugyanis már nem lehet következmények nélkül eljátszani a kettős ügynök szerepét. A magyar diplomácia az utóbbi években kifelé az oroszok és kínaiak számára kedves unióellenes szólamokat kommunikálta, a döntéshozó testületekben azonban rendszerint megszavazta a két országot elítélő nyilatkozatokat és szankciókat, így mindenki azt kapta a magyaroktól, ami igazán fontos volt számára.

Ha azonban állandósul a konfliktus az oroszokkal és a kínaiakkal, akkor az EU országainak is össze kell zárniuk, vagyis nem tolerálják többé Brüsszelben sem a kiszólásokat, melyekről eddig is tudták, hogy csak gesztusok a keleti vezetők felé. Ha az Európai Unióban blokkolják az üzletelést kelet felé, az nagy érvágás lehet az Orbán-rezsim számára, hiszen a kínai és orosz kapcsolat kvázi B tervként szolgált a magyar kormány számára, amennyiben teljesen elmérgesedik a viszony az uniós vezetőkkel, és esetleg életbe léptetik a jogállami mechanizmust, amelynek most már nincs túl sok akadálya. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Aki gyakran cserélgeti a barátait, az csak úgy kaphat elismerést bárkitől is, ha a saját vállát veregeti.”

Szegedi Kattintós