Beülök a mekibe, a fiamat várom. Egy eszpresszót kérek egy kis pohár narancslével. Most pocsék a kávé. Nem mindegy, hogy ki készíti. Nem látom a szőke huszonéves lányt, egy vörös szolgál ki. De nem olyan rossz, mint tíz éve, mikor csak hosszú kávéjuk volt. Pozitív irányba változott a minőség és a kínálat. Ám ezt csak zárójelben jegyzem meg, mert tudom, nem ez a profiljuk.

Egy háromtagú család ül le mellém a szomszédos asztalhoz. Anya, apa és tizenkét-tizenhárom éves forma fiúk. Eleinte nem érdekelnek, csak konstatálom jelenlétüket. A szülők a gyereket kérdezik ki felváltva, hogy hogyan telt a napja.

– Jaj, apa, ne! Tényleg ne!

„Mit ne?”, teszem fel magamban a kérdést. Nagyon ellenkezik a kisfiú.

– Mondtam, hogy ne! Biztosan nem.... – pont a lényeget nem értem.

Kíváncsi vagyok, mit nem akar a gyerek, odafigyelek a családi beszélgetésre.

– De akkor mit fogsz enni? – teszi fel az apa a kérdést.

– Nem tudom... Megoldom...

– Azt is lehet, hogy több pénzt adunk neked, és a tanítás után veszel magadnak a suli mellett egy bolognait... – kezd el ötletelni az anya – Nem jó.... Nem lesz rá időd, akkor késel a zongoráról, vagy a szolfézsról. Akkor, amikor haza érsz... Az sem jó.... Akkor meg öt óráig nem eszel semmit. Nem jó ez sehogy.

– Megoldás lenne, ha otthonról vinnél meleg ételt.... – kezd el ötletelni az apa is - Megromlik. Nem teheted be a konyha hűtőjébe? Nem, biztosan nem. Különben is a mikrót is használnod kellene. Nem marad más, mégis csak az iskolában ebédelsz, és befizetem az étkezési díjat.

Közben magamtól is kitaláltam, hogy mi a szituáció. Meglep, hogy egy családnak sok egyéb apró-cseprő gondja mellett a gyerek étkezéséről is vitadélutánt kell tartania, és nem azért, mert nincs rá elég pénzük.

– Apa, ne! Értsd meg, nem eszem bent! Biztosan nem! Ehetetlen a kaja, moslék. Hidd el, másnak is ez a véleménye. Nem tudom megenni.

– De miért? Az íze rossz, vagy a kinézete, vagy mindkettő?

– Undorító. Semmi íze nincsen, vagy olyan gusztustalan, hogy hányingerem van tőle. Tényleg senki nem eszi meg. Molly kutyánk se enné meg, pedig ő aztán mindent megeszik – neveti el magát.

– Semmit nem szoktál a suliban enni? Egyik étel sem ehető? – kérdezi döbbenten az apa.

A gyerek csak a fejét rázza.

– Jó reggelt! Erről beszéltem neked! – mondja csípősen az anya – Eddig nem figyeltél? Azt mondtam neked, hogy ki kell találnunk valamit a gyerek étkezésére.

– De anya, nekem jó az, ha haza megyek és akkor eszem....

– Dehogy jó! Akkor hat-hét órán keresztül nem eszel semmit.

– Mi lenne, ha több szendvicset pakolnánk neki? – veti fel az apa.

– Hogy gondoltad?! Így is kettőt kap, megy egy almát, vagy túró rudit, vagy egyéb kísérőt! Mennyit vigyen? Hat szendvicset minden nap?! Belefullad a szendvicsekbe! Meleget kellene ennie!

– Ez nem normális dolog, hogy mi itt a gyerek napi meleg étkezésén vitázunk! – fakad ki az apa – Hiszen csak annyinak kellene lennie, hogy befizetjük azt a rohadt ebédpénzt, ami így, a semmire igen sok!, és a gyereknek meg csak ennie kellene a finom ételből! Vigyél sót.

– Apa! Értesd már meg, hogy szar a kaja!

– Hogy beszélsz!?

– Nem azon kellene fennakadnod, hogy hogyan beszél a gyerek, hanem azon, hogy hét órán keresztül nem eszik semmit!

Huh, ez tényleg őrület! Az én gyerekem is panaszkodik a vacak iskolai kosztra. Az a szerencsénk, hogy nem válogat....„a szart is megeszi!”, fejezem be félhangosan a magamban elkezdett gondolatomat döbbenten. „Atya világ! A gyerekeinkről van szó!” Eszembe jut egy mondat: „Az vagy, amit megeszel.”, és még rosszabbul érzem magam. Én ebédidőben kimegyek kínait enni, vagy giroszozni, avagy egyebet. De a gyerekem, az iskolás gyerekek nem tehetik meg. Ráadásul befizetik a szülők az étkezési díjat a nagy semmiért, mert nem eszik a gyerekük, vagy megeszi a megehetetlent.... Így is rossz, úgy is rossz.

Közben már készülődik mellettem a család. Sajnos lemaradtam arról, hogy milyen megoldást találtak a problémára, pedig érdekelt volna. Szerintem semmilyet.

Kérdezem én: mi a megoldás?

Forrás: lafe.blog.hu