Nem a kötelező leárazás az első versenykorlátozó kormányzati eszköz Magyarországon. A beavatkozások mértéke és mélysége már olyan hatalmas, ami piacgazdasági viszonyok között megvalósíthatatlan, ellenőrizhetetlen, kontraproduktív. - írja a Portfolio

Kétségtelen, hogy nincs könnyű helyzetben a kormányzat 2023 tavaszán. A magyar gazdaság eleve inflációsabb volt a környezeténél, de mostanra a fogyasztói árindexünk meghökkentő mértékben vált rekorderré az Európai Unión belül.

A márciusi adatok azért is aggasztók, mivel nemcsak a feldolgozatlan és a feldolgozott élelmiszerek árai, valamint az energiatarifák emelkedtek nagy magasságokba: a legtöbb termékcsaládra kiterjedt az árdrágulás. Ezt jelzi, hogy nemcsak a címlapokon szereplő („headline”) árindex haladta meg a 25 százalékot, meg persze a nyugdíjasok inflációs indexe; nem kisebb a maginflációs mutató sem a maga 25,6 százalékos értékével.

Következésképpen, ha jobb lesz idén a mezőgazdasági termés, valamint tartósan mérsékeltek maradnak a nemzetközi energiaárak, és így a legláthatóbb és valóban drámai mértékű drágulást hozó két termékcsoport továbbra már nem vezeti a hazai inflációs mezőnyt, attól még önmagában nem áll rá a magyar gazdaság arra a dezinflációs pályára, amely az euróövezetben már érezhetően lefele vezet a tavaly októberi inflációs csúcsról, országonként eltérő mértékben, ütemezéssel.

Azért sem könnyű a helyzet, mert az európai pénzromlási rekorderség annak ellenére állt elő, hogy a magyar kormány számos termékcsoport árazásába már beleavatkozott, hatósági eszközökkel igyekezve lassítani a fogyasztói árak növekedését. Árszabályozást elkezdeni könnyebb, mint annak véget vetni.

Minél tovább van érvényben a feltételezhető piaci árszint alatt rögzített ár és szolgáltatási tarifa, annál nagyobb drágulást hozna a rögzítés vége, a piaci viszonyokra való visszatérés.

Ez különösen igaz az élelmiszerekre, amelyek Európa-szerte, ismét csak országonként eltérő mértékben, de rég nem látott módon megdrágultak mostanra.

Az árrögzítés nemcsak nehezen kivitelezhető értelmesen a sokféle helyettesítési lehetőség és széles választék miatt, de a fixált ár a szociális érzékenységi szempontoknak sem felel meg: a többet fogyasztók társadalmilag indokolatlanul jutnak kedvezményhez. Ha már szóba került nálunk a francia minta: ott a nekilendülő áremelkedésre tekintettel 2021 novemberében közvetlen pénztámogatást kaptak a rászorulók (az egyetemisták kétharmada, a nyugdíjasok 70 százaléka, akiknek 1943 euró alatti volt a nyugdíjuk).

A kiskereskedelmi szakma azt várta, hogy lassan végre bejelentik a jó ideje irreálissá vált árrögzítés feloldását. Ehelyett nemcsak meghosszabbították az árplafonokat az alapvetőnek megnevezett élelmiszereken, hanem a kereskedelmi gyakorlatba részletesen beleavatkozó reguláció körvonalait jelentették be: kötelező leárazásokat kényszerít ki a kormány.

Ilyen jellegű beavatkozásra eddig nem volt példa nálunk. Az viszont, hogy a kormány aprólékosan belenyúl piaci árakba, tarifákba, banki kamatokba, amikor számára váratlanul egyensúlytalanság lép fel, egyáltalán nem új jelenség.

Az egymást követő Orbán-kormányok mind többször, és nem is szükségszerűen stratégiai területeken éltek a piaci szerződéses viszonyokba való részletes beavatkozás eszközeivel.

Ilyen volt a devizában való lakossági hitelezés ügye, noha az felfogható volt egy korábbi szabályozási hiba korrigálásának, máshol is volt ilyenre precedens a nemzetközi pénzügyi válság nyomán. Sőt, a magyar gyakorlatban is előfordult korábban állami intervenció a közérdek nevében, még a rendszerváltozásnak a szerződéses rendre és a magántulajdonra aggályosan ügyelő első évében, az 1990-re irreálissá váló lakáshitel-kamatok kapcsán.

2010 viszont valóban új szakaszt nyitott, benne a kötelező magánnyugdíjpénztári vagyonok híres (hírhedt) történetével.

A sor egyre hosszabb lett. A nemzetgazdasági súlya és az alkalmazásával járó szerkezeti torzulások miatt a legköltségesebbnek az energiagazdálkodást tartom, benne a vezető politikai termékké váló „rezsicsökkentés” ügyét, amelynek az eredete 2013-ra nyúlik vissza. Nem azzal van baj, hogy alapvető szolgáltatásokra hatósági árat alkalmaz a kormány: adódhatnak hirtelen fordulatok, válságos helyzetek, amelyekben az árváltozások tompítása mellett jó érvek szólnak. A világpiaci energiaárak 2021 nyarán meglódulása sok európai országban ösztönözte a kormányt fogyasztóvédelmi, takarékossági és kínálatösztönző intézkedésekre, közöttük átmeneti hatósági árszabályozásra is. A mérték, az arány azonban sokat számít. A közüzemi szolgáltatások, pénzügyi termékek, üzemanyagok és újabban a kiskereskedelmi tevékenységek során érintő kormányzati intervenció kiterjedtsége, tartóssága alapján bizonyosan elmondható, hogy Magyarország a legetatistább, vagy másfelől nézve, itt korlátozzák leginkább a gazdasági versenyt.

Sajnos a fogyasztói árindexünk alapján, különösen figyelembe véve, hogy a hatósági beavatkozás magával hoz bizonyos elfojtott inflációt és/vagy minőségromlást (ami maga is felfogható áremelésnek), azt kell mondanunk, hogy

ennek a versenypótló politikai iránynak a társadalmi és gazdasági eredményessége gyatra.

Nem ideológia alapú kritika ez; van bőven elemezhető esetünk. Már szinte el is felejtettük például azt, hogy a kormány a 2021-es inflációs hullám kibontakozásakor hirtelen beavatkozott egy sor építőanyagipari termék forgalmazásába. Lényegében hatósági árat állapított meg a homokra, kavicsra, cementre, hiszen a megszabott ár fölött megkötött ügyletekből származó jövedelem zömét többlet bányajáradékként elvonták, így a rendeletben megállapított ár lényegében árplafonként hatott.

Ez az akkori iparági beavatkozás jóval kevesebbeket érint, mint aminek a körvonalait (de nem a részleteit) most jelentette be a kormányszóvivő a júliustól kötelező kiskereskedelmi akciókkal. Mégis érdemes felidézni, mert vannak hasonlóságok. Mindkettő formailag fogyasztóvédelmi, szociális indíttatású; ami persze felveti azt a kérdést, hogy így kell-e a fogyasztót, különösen a kispénzű fogyasztót megvédeni az drágulástól. A gazdaságelmélet és a mostani európai gyakorlat jobb, hatásosabb, célzottabb állami intervenciós megoldásokat ajánl.

Ami aztán nálunk a rendeletek apróbetűs részeiből kiolvasható, az ráadásul felkelti a nem megalapozatlan gyanút: a mértékek eleve úgy lettek megszabva, hogy a cégeknek csupán egy körét érintsék közvetlenül. Mivel a testreszabott rendeleti szabályozás újabban nem ritka, így nem nehéz arra gondolni, hogy a politikus ugyan a kisember védelméről beszél, de bizonyos cégek szelektív megterhelését esetleg idővel állami kontroll alá vonásra, netán hatóságilag megsegített ellenséges felvásárlásra is fel lehet használni.

Az is közös az akkori és a későbbi szelektív iparági beavatkozásokban, hogy az úgynevezett váratlan piaci egyensúlytalanság kialakulása egyáltalán volt meglepő. Az építőanyagok két évvel ezelőtti nagy megdrágulásának nemcsak világgazdasági, tőlünk elvileg távol eső okai voltak. A sportlétesítmény-építési hullám, templomfelújítás, infrastrukturális nagyberuházások tömeges elindítása 2020-ban magában rejtette a keresleti oldali nyomást, különösen olyan területeken, ahol a piaci versenynek a költségnövekedést fékező hatása gyenge a lehetséges kivitelezők véges száma, valamint a megrendelői oldal feltehetően puha költségvetési korlátja miatt. Magyarán 2021-re maga a kormány teremtett a költségvetési kiköltekezésével, a CSOK-kal, a közületi szektor dotálásával olyan keresletet, amely kedvező üzleti helyzetbe hozta az építőipari és az építőanyagipari cégeket, legyenek külföldi vagy hazai tulajdonúak.

• Itt azonban már rögtön látszanak az eltérések is az akkori és a mostani ügy között. Már tavaly nyáron is róttak ki a kiskereskedelmi ágazatra különadót („extraprofit” néven, valójában a forgalomra kivetve, többletáfa módjára viselkedőt).
• Emellett az eddigi hatósági ársapkák – piacgazdaságban szokatlan módon – a kiskereskedelmi cégeket beszerzési ár alatti, azaz veszteséges értékesítésre is szoríthatták, hiszen az állam nem vállalt pénzügyi terhet: nem csökkentett forgalmi adót, nem ajánlott veszteségkompenzációt.

Ez azonban egészen más iparág, mint az építőipar: a termékek árazása, minősége jól összemérhető, sok a piaci szereplő, élénk a verseny, az ágazat nyereségrátája jó konjunkturális időkben sem szokott rendkívüli magasságokba szökni. Azt lehet vitatni, hogy a kimutatott fogyasztói árszintet valamelyest visszafogja-e (átmenetileg) a hatósági árrögzítés és a veszteség melletti termékértékesítés gyakorlat, vagy pedig (amint az MNB elemzése állította) inkább növeli.

A gazdasági élet számára olyan fontos kiszámíthatóságot mindenképpen rontja, az érintett cégekre többletköltséget ró, a szabályozási kockázat is nő – csupa olyan vonatkozás ez, amely azonnal vagy elnyújtva emeli az árszintet.

A mikrogazdasági következményeken túlmutató nemzetgazdasági, rendszerbeli ügyek is felmerülnek. Az egyik hatósági szabály könnyen egy másikhoz vezet, de mindenképpen felmerül a hatósági monitorozás, ellenőrzés feladata. Az intézkedések egy részéről eleve tudható, hogy ütközik az uniós joganyaggal, és nagy eséllyel pervesztés lehet belőle – valamikor. De ha később is, a végén az adófizető állja a számlát, mint volt arra példa, mondjuk a francia cafeteria-cégekkel. Mindenesetre elég valószínű, hogy az újabb és újabb hatósági beavatkozások növelik a kül- és belföldi gazdasági konfliktusok számát.

Lehet-e azért jól adminisztrálni az árszabályozásokat? Nem egyszerű szakmai munka az. A késő-kádári tervgazdaság évtizedeiben, amikor már voltak bizonyos piaci ügyeletek, és vegyesvállalati formában jelent volt a külföldi tőke is, az Országos Anyag- és Árhivatal bizonyos termékekre és szolgáltatásra rögzített vagy maximalizált árakat határozott meg, mégpedig folyamatosan törekedve a kiskereskedelmi árak funkcióinak kiegyensúlyozására: ügyelt a termelők költségeire, a keresleti viszonyokra és a lakossági teherviselési képességre, meg persze a pártpolitikai elvárásokra.

Ma ilyen hatóság nálunk nincs, gazdasági rendszerünk és az egységes belső piacként működő Unióban fennálló tagságunk okán nem is kellene.

Magam sem javaslom a visszatérést. Azt persze látjuk, hogy immár túl nagy a mindennapos kormányzati beavatkozása ahhoz, hogy eseti alapon, megfelelő szakapparátust nélkülözve értelmesen érvényesüljön a politikai akarat. Az elmúlt évek az árszabályozások bevezetésének majd a túlérett szabályok kivezetését bőséges esettárát produkálták; láthattunk bőven döntéshozatali kapkodást, jogi és logikai hibát, szabályértelmezési bizonytalanságot. Tavaly nyáron a váratlanul bejelentett rezsiköltség-újraszabályozás is példa volt arra, hogy a politikai hierarchia tetején előbb születik meg a döntés, és csak utána foghat hozzá az apparátus a döntés értelmezésének és a jogi-adminisztratív keretek megalkotásának, holott a részletek milliókat érintenek. Két nappal azt megelőzően pedig a Kata rapid átalakítását jelentették be, az is érintett százezres kört.

Amikor az uniós pénzekhez való hozzájutásunk útjába a magyar jogállamiságot érintő európai kritikák szóba jönnek, nem kizárólag olyan elvont ügyekre kell gondolni, mint a média, az oktatás vagy az akadémiai kutatás szabadsága, hanem sokkal gyakorlatiasabb kérdésekre is. Például arra, hogy nem lehet-e rábízni egy kiskereskedelmi vállalkozásra, hogy mikor hirdet kiárusítást, hűségpontokkal vagy anélkül, tél végén vagy minden második pénteken. (Portfolio)