Ezt mondotta Hartmut Koschyk, a CDU egyik vezető politikusa kedden Budapesten, és javasolta: tárgyaljanak a vitatott kérdésekről közösen magyar és német politikusok és egyházi vezetők. A helyszín a magyarországi németség kiűzésének 70. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség volt.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere egyébként nyíltan beszélt arról, amire a német díszvendég csak célzott: miszerint a két kormány között viták vannak – ezért annál fontosabb, hogy a hazai németség tekintetében viszont jó az együttműködés, s ez a „napsütötte terület” a jövőben, történelmi távlatban is összeköti a két országot. Koschyik, a betelepült németekért és a kisebbségekért felelős kormánymegbízott ugyanerről: „Csak a súrlódás teremt energiát...” A konzervatív politikus, aki korábban a CDU/CSU-frakció egyik vezetője, majd parlamenti államtitkár volt, egyébként példamutatónak nevezte, hogy Magyarország emléknapot szentel a német kisebbség kiűzésének. A kezdeményezés (erre Balog miniszter emlékeztetett) Szili Katalinnak, az Országgyűlés korábbi, szocialista elnökének nevéhez fűződik. Koschyk egyúttal sajnálatosnak nevezte, hogy míg az Európa Tanácsnak vannak a kisebbségekkel kapcsolatos normái, a kisebbségi jogok mindmáig nem részei az unió közösségi jogának.

Az Adenauer Alapítvány és a Országos Német Önkormányzat által rendezett megemlékezés helyszíne a budaörsi Városháza volt. Az egykor túlnyomórészt csak „svábok” lakta településről 1946. január 19-én indultak el az első marhavagonok a kitelepítettekkel Nyugat-Németország amerikai megszállási övezetébe. Végül mindössze nyolcszázan maradtak meg az ott századok óta honos földművelőkből, mesteremberekből, s elvitték a német ajkúakat a többi, a fővárost övező településről, akárcsak a baranyai, tolnai, somogyi virágzó falvakból – mindenhonnan, ahol csak az országban éltek. Vagy negyedmillió embert – a többiek (az ő számuk is százezrekben mérhető) csak azért maradhattak, mert sem az amerikai, sem a kelet-németországi szovjet megszállók már nem voltak hajlandók több kiűzöttet övezetükben fogadni. Vagy 110 000, a kitelepítésre már kijelölt magyarországi német így is elvesztette házát, földjét, vagyonát, és évekig jogfosztottan húzta meg magát. Magyar részről egyesek máig szívesen hivatkoznak arra, hogy a kelet-európai németek kitelepítésére a győztesek kötelezték az érintett kormányokat, ám ez valótlan: a döntést önként hozta meg még a koalíciós időkben a többségi Kisgazdapárt, valamint a Nemzeti Parasztpárt teljes támogatásával Nagy Ferenc kormánya. A lépést azzal is indokolták, hogy kellenek a házak a Csehszlovákiából kiűzött magyaroknak. Külön tragikus fejezet azoké a tízezreké, akiket a szovjet megszállók kényszermunkára hurcoltak. Nem kevesen közülük, köztük az SS-be kényszersorozott svábok, csak az ötvenes évek elején szabadultak – ám azután magyar koncentrációs táborokban dolgoztatták őket 1953 végéig.

Amint Michael Prosser-Schell német történésztől hallhattuk, a nyugat-németországi lakosság a szétbombázott, éhező országban egyáltalán nem örült a „hazatérőknek”, akiket sokszor kényszerrel telepítettek be hozzájuk: a többség nem tekintette őket németnek (!), és sokan arra számítottak, hogy ezek az emberek hamarosan visszatérnek majd oda, ahonnan jöttek. Mint azután kiderült, az elűzöttek ugyanolyan dolgos, szorgalmas németek voltak, mint társaik. Munkaerejükre a kivérzett országban nagy szükség volt, és nem kis szerepük volt a délnyugat-németországi „gazdasági csodában”, az ipar és a mezőgazdaság felvirágoztatásában, a települések fejlődésében. Szó esett a konferencián arról, hogy míg a félmilliós romániai németség elkerülte a kitelepítést (őket aztán Ceaușescu nagy bonni pénzekért engedte kivándorolni), a hasonló méretű bánáti és bácskai németségből az egykori Jugoszláviában napjainkra alig maradt valaki hírmondónak.

168ora.hu