A királyi család megosztott, sértődötten viselkedik amerikai szövetségesével, miközben szenved az általa kirobbantott olaj-árháború következményei miatt.

„Őszintén ki kell mondani, hogy nem tudunk katonai beavatkozásokat megszervezni és végrehajtani. Az egyetlen dolog amit tudunk: csekket aláírni.” Afganisztán szovjet megszállása idején (1979-1989) Turki Al-Faisal herceg, a szaúdi elhárítás főnöke, így magyarázta saját országa szerepét az afgán dzsihád létrehozásában. Akkoriban és a Quincy[1] paktum részeként Szaúd-Arábia finanszírozta az USA “kommunista” országokban – mint Angola és Nicaragua – szervezett titkos hadműveleteit. Nem sokat kérdezett az okokról, nem sokat okoskodott a miértekről sem, és minden gond nélkül hajtotta végre a ráosztott feladatot.

Az Öböl háborúban (1990-1991) George H. Bush elnöksége idején, a szaúdi csapatok az amerikaiak – és egy nemzetközi koalíció – oldalán harcoltak, hogy segítsék kiűzni az iraki erőket Kuvaitból. Később, amikor George W. Bush – akinek szoros kapcsolatai voltak a szaúdi vezetőkkel még azokból az időkből, amikor a texasi olajcégeknél dolgozott – az apja örökébe lépett, a jó együttműködés fennmaradt, a 2001. szeptember 11-i merénylet ellenére. Annyira, hogy Bandar bin Sultan herceget az 1983 és 2005 között az USA-ba delegált nagykövetet (egyébként a nagyhatalmú hadügyminiszter fiát) Bandar Bush[2] néven emlegették. A királyságellenes, egyébként gyakori és erős kritika akkoriban főleg a sajtóból és a Kongresszus egyes tagjaitól származott, és alapvetően két problémát feszegetett, miszerint Szaúd-Arábia az egész világra exportálja a szélsőséges szunnita álláspontot[3], illetve hogy kirívóan sérti az emberi jogokat.

Bush helyett Obama – boruló erőviszonyok

Barack Obama hatalomra lépése óta, a kapcsolatok kevésbé szívélyesek. Több alkalommal is előfordult, hogy a szaúdiak közelítettek olyan országokhoz, mint Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és főleg Kína, ezzel is jelezve, hogy esetleg emancipálódhatnak a szoros amerikai felügyelet alól. A Királyság aktív tagja a G20-as csoportnak és más nemzetközi fórumoknak is. És főleg: a csekkfüzet diplomácia jelenleg már nem zárja ki, hogy független katonai akciókban vegyenek részt vagy erőteljesen beavatkozzanak a szomszédos országok ügyeibe, különösen, hogy Rijád ellensúlyozni akarja az irániak befolyását, és fenn akarja tartani vezető szerepét a szunnita világban.

A királyi család befolyásos tagjai ma már nem haboznak felszólalni Amerika-ellenes sérelmeik miatt, Obama elnököt következetlenséggel, sőt álnoksággal vádolják. A sérelmek listája hosszú: a Közel-Kelet helyett Ázsia felé fordult; magára hagyta a volt egyiptomi elnököt Hoszni Mubarakot, és (legalábbis kezdetben) szimpatizált az „arab tavasz” megmozdulással; 2013-ban lemondott a szíriai beavatkozásról, annak ellenére, hogy Bassár el-Aszad rendszere átlépte a „vörös vonalat”, amikor vegyi fegyvereket alkalmazott.

De a legdöntőbb, hogy szakítva a több évtizedes ellenségeskedés és elszigetelési politikával, Obama tárgyalóasztalhoz ült Iránnal, a Királyság történelmi ellenfelével. Azóta vége sincs a sértődöttségnek és a duzzogásnak. Így, miután egy nagyon ügyes lobby-kampány eredményeként megválasztották az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) Biztonsági Tanácsának választott tagjává, visszalépett. Majd az ENSZ Közgyűlésen Saud al-Faisal herceg a szaúdi külügyminiszter, nem volt hajlandó elmondani a felszólalását és mindezt azzal magyarázta a sajtóban, hogy tiltakozásul az ENSZ passzivitása miatt Szíria ügyében.

Bár ez előre várható volt, a P5+1-ek[4] és Irán megegyezése 2015. április 2-án, valóságos sokkot okozott a Királyságban. A két szomszéd ország ugyanis, az 1979-es iráni forradalom óta, hidegháborús viszonyban áll egymással szemben. A rivalizálás azonban még régebbi múltra tekint. Amikor 1971-ben a brit csapatok elhagyták a régiót, a Közel-Kelet stabilitása elméletileg, a „Nixon doktrína” szerint, két stratégiai pillérre támaszkodott, Iránra és Szaúd-Arábiára[5]. A valóságban azonban az 1979-es forradalomig, az iráni sahot tekintették a régió valódi zsandárjának. Csak ő volt a kedvezményezettje bizonyos előjogoknak, mint például az a „biankó csekk”, amivel korlátlanul és a Kongresszus ellenőrzése nélkül vásárolhatott az USA-ban mindenféle katonai eszközöket.

A szaúdi vezetők tartanak attól, hogy Teherán és Washington közeledése az ő kárukra történik. Megállás nélkül követelik a „stratégiai paritást” Iránnal és, más kiegészítő biztonsági garanciákat. Ahogy aláírták a megállapodást Iránnal, Obama elnök megerősítette országa „megingathatatlan elkötelezettségét” az „Öböl menti szövetségeseik biztonsága iránt” és újra kinyilvánította ígéretét, hogy „külső agresszió esetén” beavatkoznak. Megnyugtatásul még meg is hívta Camp David-be az Öböl Menti Együttműködési Tanács hat tagországának vezetőit – Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Kuvait, Katar és Omán. Még egy sértődöttségi krízisként, Salman király nem fogadta el a meghívást. A királyi látogatásra végül szeptember 4-én került sor. Így aztán, „kiegészítő biztonsági garanciaként”, Szaúd-Arábia visszatért annak a nagyhatalomnak a kebelére, amely egyedül képes az általa elvárt védelmet nyújtani számára Iránnal szemben.

A visszatérést az ésszerű politikai erőviszonyok felismeréséhez részben a kőolaj árának 2014 nyara óta tartó esése és a különböző kellemetlen félreértések is indokolták. A királyság (relatív) függetlenedését az USA-tól ugyanis a kőolaj bevételekből felhalmozott gazdagság tette lehetővé, hiszen a magas árak több mint egy évtizeden át tartottak. Mint azt a SaudiLeaks-en olvashattuk, a királyság egy régiós nagyhatalommá erősödött, amelyet mindenhonnan körbe udvaroltak[6]. A csekkpolitika eredményeként Szaúd-Arábia kiemelkedő szerepet játszott a szunnita világban és az arab ellenforradalmi mozgalmakban, míg Törökország és Katar a „muzulmán testvériség” keresztapja szerepét kapta. Abdel Fattah el-Sziszi tábornok 2013. júliusi puccsa óta, a Királyság támogatja az egyiptomi gazdaságot is. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslése szerint, ez 6,5 milliárd dollár kiadást jelentett eddig[7].

Több olaj – kevesebb forrás a társadalmi békére

Az olajbevételeknek köszönhetően a rendszer úgy tűnt, hogy képes a felbolydult régióban fenntartani a társadalmi békét és megelőzni a feszültségek kirobbanását. A szaúdi típusú jóléti állam gyakori extra-juttatásokat nyújt a lakosságnak: így 130 milliárd dollárt költöttek az „arab tavasz” idején, 29 milliárdot az új király trónra jutásakor, stb. És akkor még ne is említsük a nagyberuházások pozitív hozadékát: infrastruktúra (kikötők, repülőterek, utak, vasútfejlesztés, stb), komoly kezdeményezések az oktatás, a lakhatás és az egészségügy területén; beruházások a megújuló energiákba és a mezőgazdaságba, annak érdekében, hogy diverzifikálják az ország gazdaságát és csökkentsék az olajtól és az importtól való függést.

De furcsa módon, a legkockázatosabb a kormány olajpolitikája volt. Miközben a Királyság hagyományosan a piaci ár stabilitását célozta meg, a Kőolaj- Exportáló Országok Szervezetének (OPEC) 2014. november 27-i ülésén, teljes pálfordulás következett be. Az olaj ára a megelőző hónapokban 115 dollár volt hordónként, majd leesett 70 dollárra. Arra hivatkozva, hogy lépni kell az amerikai pala-olaj ellen, az olajminiszter Ali Al-Naimi elfogadta az árháború beindítását: ahelyett hogy lezárta volna egyes kutak termelését, véleménye szerint túltermelést kell okozni a piacon, hiszen ha az amerikai pala-termelők végre nem okoznak majd további károkat, akkor az árak majd újra emelkedni fognak[8]. Ennek a politikának egy másik nagyon fontos hatása is lett volna: megfojtani az ősellenség Irán gazdaságát. De semmi ilyen nem következett be. Az áresés nem hozta el a kereslet növekedését, se pedig az amerikai pala-olajtermelők kiütését a piaci a játéktérről. És az Iránnal folytatott tárgyalásokat sem függesztették fel, sőt az Iszlám Köztársaság számít a embargó megszüntetése után bekövetkező gazdaságélénkítő hatásra.

2015 augusztusában, a nyersolaj ára 40 dollár alá esett, a piaci túlkínálat és a kínai gazdaság okozta aggodalmak miatt. Pedig Rijádnak 106 dollár hordónkénti árra lenne szüksége ahhoz, hogy a költségvetése egyensúlyban legyen[9]. Csökkentenie kell tehát a kiadásokat. De hogyan? Hosszú a kedvezményezettek és különféle jogosultak listája: azokhoz a kötelezettségekhez, amelyeket még akkor vállaltak, amikor az olajár magas volt ma már hozzá kell venni a katonai kiadásokat – amit csak növel az a félelem, amit Irán visszatérése az elismert nemzetek körébe, csak tovább növel. Nagy kérdés, hogy továbbra is képes lesz-e megvásárolni a társadalmi békét?

Óvatos korosztály-váltás kezdete?

Az új uralkodóra – a 79 éves Salman bin Abdulaziz al-Saudra, aki testvére, a 90 éves korában 2015. január 23-án elhunyt Abdullah helyére lépett – hárul, hogy megoldja ezeket a kérdéseket. A „két szent mecset őrzője” (ez a hivatalos címe) sietett a szokások szerint kijelenteni, hogy elhunyt elődje által megnyitott úton halad majd tovább. Próbál garanciákat adni a konzervatívoknak, akik az előd, bár óvatos, de valós reformizmusának eluralkodásától tartanak. Az egyik első lépéseként leváltotta az „Erény Támogatása és a Bűn Megelőzése Bizottság” néven ismert vallásrendőrség vezetőjét, mivel a konzervatívok túl visszafogottnak tartották. Az oktatási miniszterhelyettest, a legmagasabb rangban lévő nőt, akinek a kinevezését 2009-ben a fejlődés jeleként üdvözölték, szintén elmozdította a posztjáról[10].

Ugyanakkor az új uralkodó legvitatottabb döntése a politikai hierarchia felborítása volt. Nagy változás ez egy olyan országban, ahol hozzá vannak szokva a gerontokráciához. Az alapító király, Abdul-Azíz unokái, vagyis a „harmadik generáció” – itt több tucat várományossal kellene számolni – közül két férfi lépett előre a trónöröklési listán. Muhammad Bin Nayef, az 55 éves belügyminiszter, trónörökös-helyettesből első törnörökössé lett kinevezve Muqrin herceg helyére, aki szinte az utolsó a még életben lévő a második generációhoz tartozók közül, s aki így elesett az uralkodás lehetőségétől. Mohammed ben Salman a király 30 éves fia, védelmi miniszter és a királyi titkárság vezetője pedig második pozícióba lépett előre az öröklési listán. Az első férfiú az anti-terrorista harc felelőse, a második pedig a katonai és gazdasági ügyek legfőbb ellenőre. Ez a palotaforradalom a Szudeiri klán visszatérését jelenti, akik hosszú ideig töltötték be a legfontosabb állami vezetői posztokat, így a bel- és hadügyminiszterséget.

A Királyság, nyolc szunnita ország[11] (és a nyugati hatalmak, illetve az ENSZ) támogatásával háborút visel Jemenben, ahol az új erős emberek megmutathatták volna mire is képesek. De a meghirdetett cél, vagyis hogy véget vessenek az Irán által támogatott húti lázadásnak és visszahelyezzék hatalmába a megválasztott elnököt, Abd Rabbuh Mansur Hadi-t, messze nem sikerült. És főleg az emberi veszteség katasztrofális volt: ötezer halott, akinek egyharmada civil lakos.

Valószínű, hogy a háborús előre menekülést tovább folytatják, ami a nyugati fővárosokban sokakat boldogít majd. Csak az USA-ban a katonai megrendelések elérték a 90 milliárd dollárt[12]. Franciaország szintén jelentősen növelte eladásait. De azt a politikát, ami boldogítja a külföldi hadiszállítókat, nem biztos, hogy jól fogadják a Királyságban, ahol az új uralkodót és a két trónörököst erősen kritizálják még a saját családjukon belül is. A felhívások a király – akiről azt rebesgetik, hogy Alzheimer kórja van – lemondására és a trónörökösök kiszorítására egyre gyakoribbak[13]. Az éves zarándoklatkor (hadzs) a Mekka melletti, szeptember 24-i tömeges lökdösődés, ahol több mint kétezer embert tapostak halálra, szintén nem növelte a vezetők jó hírét. A modern kori zarándoklatok legnagyobb katasztrófája újabb példát adott a hatalmon lévők hozzá nem értéséből.

A szerző, a Fletcher School of Law and Diplomacy, Tufts University (Medford, Massachutsetts, Egyesült Államok) professzora, aThe Price of Fear : The Truth Behind the Financial War on Terror [A félelem ára: a terrorellenes háború pénzügyi háttere], University of California Press, 2008.

Fordította: Morva Judit

[1] A Paktumot 1945. február 14-én a USS Quincy cirkálón írta alá Abdul-Aziz király és Franklin Roosevelt elnök. Ennek értelmében garantálták a királyság védelmét minden külső fenyegetés ellen, a királyság pedig biztosította az amerikai energiaellátást. 2005-ben George W. Bush a szerződést megújította.

[2] David B. Ottaway: The King’s Messenger : Prince Bandar bin Sultan, and America’s Tangled Relationship with Saudi Arabia, Walker and Company, New York, 2010.

[3] « Avatars of checkbook diplomacy : From the Afghan jihad to the Arab Spring »,Fletcher Security Review, vol. 2, n° 1, 2015. február

[4] Az ENSZ BT öt állandó tagja, vagyis az Egyesült-Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország illetve a plusz egy Németország.

[5] Joseph A. Kechichian: Faysal : Saudi Arabia’s King for All Seasons, University Press of Florida, Gainesville, 2008.

[6] Cf. Marc Lynch: How leaked Saudi documents might really matter, The Washington Post, 2015. június 21.

[7] « Egypt, Yemen are top recipients of Saudi aid », Arab News, Jeddah, 2015. május 9.

[8] Alex Lawler, Amena Bakr és Dmitry Zhdannikov: Inside OPEC room, Naimi declares price war on US shale oil, Reuters, 2014. november 28.

[9] Ambrose Evans-Pritchard: Saudi Arabia may go broke before the US oil industry buckles, The Telegraph, London, 2015. augusztus 5.

[10] Yaroslav Trofimov: New Saudi monarch brings major change at home : King Salman nudges country back in more conservative direction, The Wall Street Journal, New York, 2015. április 29.

[11] Bahrein, Egyiptom, Egyesült Arab Emírségek, Jordánia, Kuvait, Marokkó, Pakisztán, Katar, Szudán.

[12] Christopher M. Blanchard: Saudi Arabia : Background and US relations, Congressional Research Service, Washington, DC, 2015. szeptember 8. www.fas.org

[13] Hugh Miles: Saudi Arabia : Eight of king Salman’s 11 surviving brothers want to oust him, The Independent, London, 2015. október 24.

Ibrahim Warde / magyardiplo.hu