Nem csoda, hogy a mai, globalizált világban sokakat aggaszt, hogy a műszaki fejlődés és az abból fakadó társadalmi változások folyamatosan felforgatják a megszokott gyakorlatot, még akkor is, ha anyagilag jövedelmezőbbek.

Tagadhatatlan, hogy a globalizáció rengeteg pozitív változást hozott. 1970 és 2008 (a pénzügyi válság éve) között a globális össztermelés megnégyszereződött, és ennek előnyeit nem kizárólag a gazdagok élvezték. Steven Radelet közgazdász szerint, a mélyszegénységben élők száma a fejlődő országokban az 1993-ban mért 42-ről 17 százalékra esett vissza 2011-ben, továbbá, míg 1960-ban a fejlődő országokban a gyermekek 22 százaléka nem érte meg ötödik életévét, 2016-ban ez az arány már csak 5 százalék.

Az ehhez hasonló statisztikák azonban ellentmondanak sokak megélt, valós tapasztalatainak. A gyártóegységek áttelepítése nyugatról az olcsó munkaerőt jelentő keleti régiókba azt jelentette, hogy az ázsiai középosztály a gazdag nyugati országok munkásosztályának rovására gazdagodott meg. Kulturális szempontból az emberek, termékek és eszmék akadálytalan áramlása felforgatta és átalakította a hagyományos közösségeket, és megváltoztatta az üzleti élet szabályait. Egyeseknek mindez hatalmas lehetőséget, mások számára azonban fenyegetést jelent.

Mindez összefügg az amerikai hatalom növekedésével, és azzal a liberális világrenddel, amelynek kiépítésében az USA a II. világháború vége óta kulcsszerepet játszott. Ez az Amerika vezette liberális egyeduralmi rend mára válságba sodródott, hiszen elmozdultak a pillérek, amelyeken eddig nyugodott. Növekszik a nyomás, egyre erősödnek a változtatást, a régi rend átszervezését követelő hangok.

A modern politikai rendszereket azért nevezzük liberális demokráciáknak, mert két különböző elvet egyesítenek. A liberalizmus a jogegyenlőségen nyugvó állam modelljén alapul, amely kiegyenlített mozgásteret biztosít minden polgárnak, különös tekintettel a magántulajdonra, ami a gazdasági növekedés és jólét szempontjából elengedhetetlen.

A demokratikus elv pedig a szabad választások útján létrejött kormányzat elszámoltathatóságát biztosítja. Az utóbbi években egyre többször tapasztalunk kritikus hangokat a liberális demokráciával kapcsolatosan szerte a világban, Orbán Viktor magyar miniszterelnök pedig nyíltan az „illiberális demokrácia” hívének vallja magát.

Orbán ebben a tekintetben annak a Vlagyimir Putyinnak a nyomdokait követi, aki ma az illiberális demokrácia legfőbb gyakorlója. Putyin rendkívül népszerű Oroszországban, különösen a Krím félsziget 2014-es bekebelezése óta. Törvények felett állónak hiszi magát: Putyin és cimborái a politikai hatalmat saját meggazdagodásukra használják, a lekötelezett üzleti szféra pedig garantálja számukra a hatalom megőrzését.

A szomszédos Törökországban, Recep Tayyip Erdogan, az ország elnöke és hosszú ideje domináns politikai vezetője, szintén erős demokratikus mandátumot kapott a választóktól 2014-ben. Két évvel később egy ellene szervezett sikertelen puccskísérlet ürügyet szolgáltatott számára több ezer köztisztviselő, katonai vezető, újságíró és akadémikus letartóztatására, úgymond összeesküvés gyanúja miatt.

Orbán, Putyin és Erdogan is olyan országokban jutottak hatalomra, ahol mélyen gyökerező ellentétek feszülnek a liberálisabb, kozmopolita, urbánus elit – legyen az budapesti, moszkvai vagy isztambuli – és a vidéki, kevésbé iskolázott, konzervatívabb szavazóbázis között. Ez a társadalmi megosztottság hasonló ahhoz, amely az Egyesült Királyságban a Brexithez, az USA-ban pedig Donald Trump győzelméhez vezetett.

Trump felemelkedése egyedülálló kihívást jelent az amerikai rendszer számára, mert beleillik az illiberális demokrácia irányába mutató trendbe. Úgy tűnik, Putyinhoz hasonlóan Trump is arra akarja használni demokratikus felhatalmazását, hogy aláássa a fékek és ellensúlyok rendszerét, a valódi liberális demokrácia legfontosabb alapértékét. Trump orosz típusú oligarcha lesz: gazdag ember, aki a gazdagságát a politikai hatalom megszerzésére használta fel, majd hivatalba kerülését követően a politikai hatalmat fogja felhasználni arra, hogy még gazdagabb legyen. És Putyinhoz hasonlóan Trumpnak is a nemzet megmentőjének narratívájával sikerült maga mellé állítani az elitből kiábrándult szavazókat.

Milyen messzire vezet az illiberális demokrácia erősödésének trendje?

Vajon a 20. század elejéhez hasonló periódus elébe nézünk, amelyben a globális politika harcba szállt az agresszív nacionalizmussal? Több tényező befolyásolja a jövőnket, és ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a globális elit hogyan reagál az általa előidézett negatív folyamatokra. Amerikában és Európában az elit hatalmas baklövések sorozatát követte el, amelyekkel saját magának is, de legfőképpen az egyszerű embereknek okozott súlyos és fájdalmas károkat. A pénzügyi piacok deregularizációja tette lehetővé a másodrendű krízis kialakulását az USA-ban; az átgondolatlan európolitika jelentős mértékben hozzájárult a görög válság elmélyüléséhez; a schengeni egyezmény nem bizonyult hatékonynak az európai menekültválság kezelésében. Az elitnek el kell ismernie, hogy nagyrészt ő maga idézte elő ezeket a helyzeteket.

Valójában nem is a populizmus terjedése a meglepő manapság, hanem az, hogy ilyen sokáig tartott, amíg testet öltött, és érzékelhetővé vált. Most az eliten múlik, hogy megmentse a sérült intézményrendszert, és megerősítse a társadalom azon szegmenseit, amelyek nem profitáltak kielégítő módon a globalizációból.

Mindennél fontosabb azonban, hogy megértsük: a létező liberális világrend felbomlása csak súlyosbítana a helyzeten, és mindenki számára káros lenne, beleértve a globalizáció veszteseit is. A fejlett világban ugyanis nem a migráció vagy a kereskedelem a munkanélküliség legfőbb előidézője, hanem a műszaki-technológiai váltás.

Az amerikai ipari szektor az utóbbi évtizedben az újjászületés jeleit mutatja annak ellenére is, ha az automatizált gyárakban megszűntek egyes munkahelyek. Jobb, hatékonyabb módszereket kell találnunk arra, hogyan vértezzük fel az embereket a diszruptív technikával szemben akkor is, ha belátjuk, hogy azok elkerülhetetlenek. Az egyetlen megoldás, ha szakítunk azzal, ami a legrosszabb mindkét világban, mert a globális kereskedelem összeomlása csak még nagyobb egyenlőtlenségekhez vezetne.

Francis Fukuyama

A szerző filozófus, politológus, közgazdász, író, a Stanford Egyetem professzora, valamint az egyetem Demokrácia, Fejlődés és Törvényesség Központjának főmunkatársa. Fenti írása annak az esszének rövidített, szerkesztett változata, amely teljes terjedelmében a magyarul is megjelenő New York Times Turning Points (Fordulópontok) 2017 című kiadványban olvasható.

Szerző: Francis Fukuyama / vasarnapihirek.hu