Ahogy az gyakran előfordul, nem számítottunk arra, ami bekövetkezett. Jacques Chirac épp akkor nyerte meg az elnökválasztást, miután élesen kikelt a „társadalmi megosztottság” ellen. A populista jobboldalt képviselte, és legalábbis aggódott a saját választóiért. A jelenlegi kormány nyugdíjtervezetével ellentétben 1995-ben nem jelentették be előre, és persze előkészítő vitákat sem szerveztek a társadalombiztosításról, az állami és a magánnyugdíjak összehangolásáról szóló reformtervekről, valamint más, egyéb céljaikról. Igy 1995 novemberében az egész hirtelen ránk szakadt, és kellett egy kis idő, hogy megértsük, mi is történik. De ott volt Alain Juppé, a miniszterelnök, a terv szerzője, aki olyan arrogánsan, a mindent jobban tudók fennhéjázásával azt a megalázó érzést keltette bennünk, hogy egy szükségszerűen ostoba tömeghez tartozunk. Azt hiszem, hogy az elején többnyire ezt az arroganciát utasítottuk vissza. Egységesen léptünk fel, és emeltük fel a fejünket.

Az első nagy felismerések

A Juppé-terv ellen 1995. november 24-én volt az első nagy sztrájknap, a teljes közszféra mozgósításának kezdete. Se vonat, se metró, se posta, se iskola. Nagyon hideg volt. Emlékszem, hogy a váratlanság felemelő érzését éreztem, hogy azokban a ritka pillanatokban vagyunk, amikor történelmet írunk, mert a főszereplők most az egyszer a dolgozó emberek. Egy hétig, azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki azt gondolta, hogy a forradalom előtti pillanatban vagyunk. 1968 májusával ellentétben a sztrájkot ezúttal a lakosság egésze támogatta. A magánszektorban dolgozók, akik nem sztrájkoltak, azt mondták a közszférában dolgozóknak: „Ti értünk és helyettünk is sztrájkoltok”. Hirtelen kiléptünk az 1983 utáni évek sötét alagútjából, amikor mindenütt azt hirdették, hogy nincsenek már politikai döntések, vége a politikának. A vasutasok, az EDF (a francia elektromos művek) és a posta dolgozói a jogaikat követelték és ezzel szembeszálltak a piac vitathatatlan hatalmával, kihívást jelentettek a világrendnek. Nem emlékszem, hogy hallottuk-e a „lehet más a világ” jelszót, mint ahogyan azt a Porto Alegre-i fórumon és nem sokkal később Seattle és Genova utcáin hallottuk. De Franciaországban az emberek azokban az 1995 decemberi napokban ébredtek a tudatára annak, hogy a piac, a kereskedelem globalizálása, a liberális Európa kiépítése irányítja az életüket. Hogy elkezdtük összefüggésbe hozni az Európai Unió megvalósítását a szociális jogok lerombolásával, vagy inkább, hogy a reformokat a Brüsszeli Bizottságnak tett engedményekként kezdtük elítélni. 1992-ben sokakkal együtt én is nemmel szavaztam a maastrichti népszavazáson. A François Mitterrand által támogatott európai integráció, mindazzal együtt, amit magával hozott – a verseny, a közszolgáltatások leépítése – semmivé foszlott, és már nyoma sem volt.

Azt vártuk, hogy a hatalomra került szocialisták megváltoztatják az életet. Ahogy ígérték. 1981-ben számos fontos szociális intézkedés született, mint például az ötödik hét fizetett szabadság és a 60 éves nyugdíjkorhatár bevezetése. Aztán a „megszorító fordulattal”, ami valójában egy liberális fordulat volt, ezer km-re kerültünk a remélt 1936-os népfronttól. Az elkerülhetetlen szakítást ezzel a baloldallal az 1991-es Öböl-háború hozta meg, Mitterrand jeges nagyképűsége – „beszéljenek a fegyverek” – az, hogy Franciaország az amerikaiak oldalán vett részt, az hogy Bagdad bombázása több ezer halálos áldozatot követelt, vagy az, ahogy a média lelkesedett a „Sivatagi Vihar” műveletért.

Az önmagát megtagadó baloldal, a vezető újságírók, a szakértők: 1995-ben mindannyian Alain Juppé mellett mozgósítottak. Még Michel Rocard hívei közül is voltak, akik támogatták, mint például Claude Evin volt egészségügyi miniszter. És ott volt Nicole Notat – a CFDT szakszervezet vezetője –, aki odáig ment, hogy a kormányt arra kérte, hogy vezessen be minimális szolgáltatást a közlekedésben. (A november 24-i tüntetésen a CFDT tagjai kifütyülték). Ott voltak a nagy médiumok, beleértve a közszolgálati France Intert is, amelyek mind támogatták a kormány intézkedéseit.

Na, ezen a ponton jelent meg a szakadás az értelmiségi baloldalon. Néhányan petíciót írtak alá a reform mellett. Köztük volt Paul Ricoeur filozófus, Alain Touraine szociológus, Pierre Rosanvallon, Joël Roman és Olivier Mongin, a még mindig befolyásos Esprit folyóirat munkatársa. Én, aki csodáltam Ricoeur munkásságát, megdöbbenve és felháborodva olvastam, hogy valójában létezik egy elit, amely „racionálisan érti a világot”, és az emberek nagy tömege, akik csak vakon követik a szenvedélyeiket és a haragjukat vagy a vágyaikat. Egy csodálatos és emlékezetes beszédében Pierre Bourdieu, amikor felszólalt a vasutasok tüntetésén a Gare de Lyonnál, épp erről szólt és ehhez szerintem 2023-ban sem kell semmit sem hozzátenni: „Ez az ellentét a felvilágosult „elit” hosszú távú jövőképe és a nép vagy képviselőinek rövidlátó benyomása között minden korban és minden országban a reakciós gondolkodásra jellemző”.

Pierre Bourdieu volt az egyik vezéralakja az értelmiségiek másik, a sztrájkolókat támogató petíciójának. Aláírtam én is, mert nyilvánvalóan ezen az oldalon álltam[i]. Lehetőségem nyílt arra, hogy elkötelezzem magam egy olyan ember mellett, aki fontos szerepet játszott az intellektuális ébredésemben és abban, hogy íróvá váljak.

Egy emlékezet aktája

Miután 1971-ben elolvastam a Les Héritiers-t [Az örökösök], felhatalmazva éreztem magam a Les Armoires vides [Az üres szekrények] megírására, amely 1974-ben jelent meg. Azóta is folyamatosan olvasom őt, a La Distinctiont [Megkülönböztetés], a La Noblesse d'Etat-t [Az állam nemesei] és ezt a könyvet, amely egyszerre a francia társadalom tükörképe és elemzése, és amely két évvel a Juppé-terv előtt jelent meg, a La Misère du Monde-ot [A világ nyomorúsága]. Bourdieu politikai szerepvállalása a sztrájkban számomra, mint író számára kötelezettséget jelentett, hogy ne csak mint néző vegyek részt a közéletben. Látni, ahogy a nemzetközileg elismert szociológus bekapcsolódik a társadalmi konfliktusba, hallani a felszólalásait, hatalmas öröm és felszabadulás volt, ő kényszerített bennünket arra, hogy kiegyenesedve, felemelt fejjel álljunk, amikor Juppé és a többiek mind azt akarták, hogy húzzuk be a nyakunkat és görnyedjünk ketté.

A kemény és hosszú sztrájkok közös jellemzője, hogy megszakítják a mindennapok normális menetét. Az 1995-ös sztrájk idején a lakosság egy részének továbbra is be kellett mennie dolgozni, a gyárba vagy az irodába, de közben nem volt más közlekedési eszköz, mint az autó. De szolidárisak voltunk és találékonyak. Akkoriban terjedt el a telekocsihasználat. A kerékpárok eladása robbanásszerűen megnőtt. Emlékszem, hogy a fiam hegyi kerékpárt-VTT vett, hogy Párizsból a külvárosba menjen dolgozni, és a szupermarketben, maga Raymond Poulidor reklámozta a biciklit! De mindannyian sokat gyalogoltunk, szoros sorokban, az általában üres járdákon, például a La Défense és az avenue de la Grande Armée között, a Pont de Neuilly-n. Csípős hideg volt, esett a hó. A Les années-ban [Az évek] ezt a téli sétát az emlékezés aktusaként írtam le. Amikor az emberek a busz és metró nélküli városokban gyalogolnak, akkor a testükben ott érzik azt a mitológiai emléket, amelyet a nagy sztrájkok jelentenek, azok, amelyeket, ha nem is mi éltünk át, de tudunk róluk.

Emlékszem a furcsa érzésre, amikor este a Le Monde-ot olvastam, mintha a valóság és a jelen nem esne egybe, mintha elszakadna, egy olyan érzés, amelyet minden társadalmi fordulat kivált. Általában az újságok és a rádió is tele volt a sztrájk ellen érvelő vezércikkekkel, a sztrájkoló dolgozók iránti gyűlölettel. Örültem, amikor néhány évvel később létrejött a PLPL „A lap, amely harap és elfut”[ii].

A gyors és sikeres mozgósítás a kormány terve ellen két szakszervezeti vezetőhöz volt köthető: Marc Blondel az FO, és Bernard Thibault a CGT részéről játszott fontos szerepet. De ott voltak a CFDT disszidensei is, akik akkor hozták létre a SUD-öt, amely 1995 után már jelentős szakszervezetté és mozgalommá vált. De a mozgósítást csak úgy érthetjük meg, ha ráébredünk a francia társadalomban okozott elektrosokkra, amelyet a Juppé-terv okozott. Megkérdőjelezte a TB-rendszert, amely a felszabadulás egyik nagy vívmánya volt és a nyugdíjakat, tehát alapvető, sőt egzisztenciális kérdéseket. Az nem számított, hogy a reform a köztisztviselőket és az állami vállalatok alkalmazottait vette célba. Az emberek felismerték, hogy az állam a közszolgáltatások dolgozói elleni támadással közvetve mindenki életmódját támadja, és ma már, húsz év távlatából, láthatjuk, hogy valóban ez történt. 1995-ben, a tüntetők ezt jól megértették, amikor a „szociális vívmányok” védelmében azt skandálták, hogy „Mindenki, együtt” - a kifejezés akkoriban teljesen helyénvaló volt. Ma már ritkán halljuk. A gazdasági liberalizmus évtizedei után a kifejezés szégyellni való lett. Mindent megtesznek azért, hogy még a gondolatát is kiverjék a fejünkből és az életünkből, miközben a leggazdagabbak hivalkodó jóléte elfogadottá válik. A törvényes nyugdíjkorhatár a gazdasági érdekek szerint változik. Ma is ez a tét: el akarják velünk fogadtatni, hogy az államnak minden joga megvan a polgárok élete felett, és tetszése szerint elhalaszthatja azt a pillanatot, amikor végre élvezhetjük az életet. Macron reformja a pihenés, a szabadság és az örömteli élet reményét is el akarja venni tőlünk. Ezért áll ellen a lakosság minden aktív korú csoportja: a fiatalok és az idősebbek is. Az viszont biztos, hogy az elnök számíthat a jól szituált nyugdíjasok támogatására – akik a kezdetektől fogva a választói voltak – akiknek a reform persze nem érintené az életüket.

Az 1995-ös év emléke mindenekelőtt az utolsó győztes szakszervezeti mozgósítás emléke marad. Inkább egy félgyőzelem volt. A Juppé-kormány lemondott a közszféra nyugdíjkorhatárának megemeléséről, de a terv másik részét, a társadalombiztosítási rendszer megregulázására irányuló intézkedéseket megvalósította. A jövőt nem sikerült megváltoztatnunk. A kórházakban, iskolákban és egyetemeken folytatott ellenállás ellenére 25 év féktelen liberalizmus után egy olyan országban élünk, ahol a közszolgáltatásokat, iskolákat, egyetemeket és kórházakat alaposan leépítették.

Mindenki azt hitte, egyedül van

Mindenki látja a bérből és fizetésből élő dolgozók példátlan elkeseredettségét, akiknek elegük van a bizonytalan munkaszerződésekből és a munka abszurditásából. Senki sem kritizálhatja a fiatalokat, akik egykor blokkolták a középiskolákat és az egyetemeket, hogy az oktatás ne váljon árucikké, akik ma is felkelnek mindenütt a nagy, haszontalan projektek ellen és az éghajlat védelmében. A 2017-es Me Too óta a feminizmus is újra erőre kapott. De még inkább a dolgozó osztályok iránti megvetés, a lenézésük, akiket én a saját fajtámnak nevezek, és amiért azzal vádoltak, hogy bosszút akarok állni... Egyértelmű, hogy a jelenlegi harc kimenetelétől függetlenül a düh és a lázadás szele újra feltámadt.

A mozgósítás január 19-én rendkívüli volt. Micsoda öröm volt aznap reggel bekapcsolni a rádiót, és hallani a sztrájknapokra jellemző állandó zenét a reggeli műsorvezetők többé-kevésbé alattomos kérdései helyett, a dalokat a katasztrófa krónikái helyett. Este pedig tényleg örültem, amikor megtudtam, hogy kétmillió ember tüntetett Franciaország-szerte, hogy elutasítsa a kormány tervét.

Vereségeink ellenére, még ha 1995 telének és hideg éjszakáinak emléke néha úgy tűnik is, mint egy távoli álom, ezek a 2023 januári tüntetők, akik olyan sokan voltak, hogy alig voltak képesek elhagyni a Place de la République-et, újra Éluard soraira emlékeztettek: „csak néhányan voltak / a földön / mindegyik azt hitte egyedül van / s hirtelen tömeggé váltak”. Szeretném ezt megköszönni nekik. Újra felemeltük a fejünket.

A szerző, Annie Ernaux író, irodalmi Nobel-díjas. Ez a szöveg egy interjú nyomán született. A szerző átnézte és javította.

Fordította: Morvai Judit / magyardiplo.hu

[i] Pierre Bourdieu: Contre-feux [Ellentűz], Raisons d'agir, Párizs, 1998. Vö. ugyanannál a kiadónál Frédéric Lebaron, Dominique Marchetti, Julien Duval, Christophe Gaubert és Fabienne Pavis: Le "Décembre" des intellectuels français [A francia értelmiségiek „decembere”], 1998.

[ii] A francia szerkesztő megjegyzése: Pour lire pas lu, a PLPL  [Olvasni nem olvasni], „a lap, amely harap és elfut”, egy 2000 júniusában létrehozott médiakritikai újság volt, amelyből 2006-ban Le Plan B [A B terv] lesz.