Jó reggelt, Kósa Lajos – ezt pedig mi üzenjük a Fidesz frakcióvezetőjének és vele együtt a KDNP képviselőcsoportjának, amiért a múlt heti frakcióülésük után évek óta jól ismert és eltűrt jelenséget citáltak a sajtó elé, mint valamilyen új felfedezést. Tűrhetetlen, mondták, hogy a nyugat-európai élelmiszergyártók gyengébb minőségű termékeket forgalmazzanak itthon, mint a Lajtán túl, a nagy bevásárlóközpontok pedig partnerek is ebben.

Remek tematizációs kísérlet ez az olimpia mögüli kisunnyogás közepette, hiszen ki mondaná azt, hogy a frakciószövetség vezetőinek nincs igaza? Amit a nyugati gyártók a profitmaximalizálás érdekében tesznek, valóban felháborító, szégyellje is magát az a mogyorókrémgyártó, aki kevesebb mogyorót tesz a magyarok mogyorókrémjébe, és kevesebb kakaót a csokoládéjába, mint az osztrákokéba. Arról nem beszélve, hogy odaát még a mosópor is jobban mos. A helyzet azonban az, hogy fogyasztóvédők és újságírók (mi is) tömegével mutattak már be ilyen árukat, csak éppen a hivatalos szervek éppúgy tétlenek maradtak, mint a politikai döntéshozók.

Érdemes azonban másik oldalról is vizsgálni a kérdést, és néhány mítoszt lerombolni az ügyben. Következzen egy kemény, de tapasztalati úton igazolható megállapítás: sajnos a hazai élelmiszerpiacra és élelmiszer-kereskedelembe jórészt a sokat átkozott külföldi befektetők és áruházláncok hoztak értékelhető piaci kultúrát. Ne az úgynevezett kézműves termékekre, hanem a tömegárura gondoljunk. Természetesen akadnak (már) a tisztán hazai élelmiszeriparnak is remek készítményei, ám termelékenységben és nagy átlagban sajnos a minőségben is (még) óriási a lemaradás. A történet természetesen nem fekete-fehér – való igaz, hogy a külföldi nagyágyúk letaroltak sok jobb sorsra érdemes hazai előállítót, de ha évtizedeken át a bűnös vadprivatizációra és a multik gonoszságára hivatkozunk, az nem más, mint menekülés a XXI. századi realitások és kihívások elől.

A kormánypárti politikusok rendre arra biztatnak minket, hogy vegyünk magyar árut – ami abszolút támogatandó cél. Lehetőség szerint magam is így teszek (például a tej, a zöldség vagy a bor esetében), ám nyugodtan merjük újra és újra kimondani: attól, hogy egy áru magyar, még nem biztosan jó is. Ennek kimondása pedig ne minősüljön már hazaárulásnak, éppen ellenkezőleg.

Jellemző történet, haltermeléssel foglalkozó ismerősöm mesélte, hogy az osztrák, német vagy francia tulajdonban lévő kereskedőláncok milyen magas szintű minőségi követelményeket támasztanak – nagyon helyesen – velük szemben. Az ismert magyar üzlethálózatok vezetői viszont általában egyáltalán nem tartanak igényt a magyar halkészítményekre, illetve egyikük konkrétan úgy fogalmazott, hogy „a parasztoknak úgyis mindegy”, mit esznek. Ez csak egy példa a sok közül. Vagyis amikor – gyakran okkal – becsméreljük a külföldi gyártókat és kereskedőket, nézzünk kicsit körül idehaza, gondoljunk abba bele, hogyan állna ma a tömegek számára megfizethető élelmiszerek piaca, ha nem lenne verseny? Fontos és kívánatos cél, hogy a valódi minőséget – elérhető áron és mennyiségben – előállító magyar cégeket helyzetbe hozzuk, de előbb készüljenek is tömegével olyan termékek, amelyeket érdemes megvásárolni. Az igazi hazafiság nem a nagy szavakban, a politikai taktikázásban rejlik, hanem a tettekben. Ahhoz, hogy a magyar termékek támogatása érdekében jó irányba induljunk el, alapvetően át kellene gondolni a kormányzati stratégiát, mindenekelőtt elfeledve a minőség helyett gyakran inkább hamis nosztalgiára és mítoszokra épülő jelenlegi hungarikumrendszert.

Jót és jól, ebben áll a nem is olyan nagy titok.

Szerző: György Zsombor / mno.hu