Mikor idejöttem, voltunk úgy 2600-n, mára 1400-n, megszűnt a TSZ, a környékbeli állami gazdaság, eltűnt az értelmiség, olyan lett az egész, mint egy pusztaság. Azonban ez, ami itt van az a szellemiség pusztasága, az életkörülmények folyamatos romlása olyan, mintha egy biológiai folyamat lenne, egy rákosodás, ami megállíthatatlan.

Eltűnt innen a humor, a kultúra, a pénz és minden más, ami csak egy kicsit is szebbé tehetné ezt a szétesett világot.

Megszűntek a pinceszerek, a pörkölt főzések, a viták, a játékok, itt már nincs új történet, csak néhány a múltból itt maradt hoz néha némi nevetést, de annál sokkal több keserűséget, hiszen szembesítenek azzal, hogy itt is volt valamikor élhető élet. A gyógyszerész elment, csak egy kis helységet tartanak fenn, akkor nyitják, amikor rendelek, de már lassan hitelt sem tudnak adni, mert az emberek nem tudják kifizetni azt, amit felírok. Húsz év óta folyamatosan csökken az orvos látogatások száma, mert halott piacba nem tesznek energiát a gyógyszergyárak. Van olyan gyerek, aki az influenzás időszakban a 15-20. napon kap gyógyszert a rohammentőben, mert a felírtat nem tudják kiváltani. Én meg akkorát tudnék kiáltani, hogy itt emberek százai mennek tönkre, jut nekik a teljes kilátástalanság!

Nyugdíjas lettem, 45 évi munkaviszony után kapok 220000-t, a feleségem alig több mint felét, ez az összeg itt rettenetesen nagy, de nem egy olyan embernek, aki az élettől valamit akar.

A praxisom eladni nem tudom, mert ki az, aki az élet szaráért valódi pénzt ad?

Van egy hatszobás házam, amelyben benne van a rendelő és a váró is, az egész nem ér többet, mint a benne lévő anyag kb. 30%-a. A telket semmibe sem számolják, az olyan, hogy van. Itt maradtam az öregekkel meg a romákkal, együtt a kilátástalansággal.

A gyerekeink messze vannak, a vagyonom nem ér semmit, lassan már üzemeltetni sem tudom, mert nincs olyan ember, aki képes bármilyen feladatot egyedül elvégezni. Aki képes volt valamire, vagy egyáltalán észrevett valami lehetőséget, az elment innen. Elég volt csak annyi, hogy a vagyonkáját bármennyiért eladja, és elmenjen innen. Nem vesztett semmit, mert a választás nem a biztonság és a kockázat között volt, hanem a pusztító leépülés és egy esetleges lehetőség között.

A gyerekek az óvodában és az iskolában halmozottan hátrányos helyzetűek majdnem 100%-ban, képtelenek a szülők bármit is fizetni, a remény, hogy a gyerekeket az iskola megeteti. A papunk járja a falvakat körbe-körbe, már azt sem tudja, hogy milyen körnek tart istentiszteletet, de legalább van, néha lehet vele beszélgetni, azonban ő is csak legyint. Most szidhatnám az államot, meg benne Orbán Viktort, de ez lenne a legfölöslegesebb, mert itt nem a miniszterelnök kegyelméről van szó, hanem arról, hogy a rendszerváltáskor és utána folyamatosan elhagytak, itt hagytak bennünket, majd beáldoztak pusztán azért, hogy a városok egy részében lehessen élni.

Voltak itt mindenfajta egészségügyi titánok, de nem volt senki, aki egy kis változást hozott volna. A nyomor nem csak fizikai, hanem mentális is, a romák és a magyarok egyre jobban tudják, hogy mihez van joguk, élnek is vele, ha ügyeletben vagyok, ki is rángatnak minden olyan esethez, amely ha tudnának valamit a világról, a higiéniáról, vagy mondjuk ki egyszerűen, a kézmosásról, nem fordulna elő!

Még egy két év és isten veletek betegeim, elmegy innen a nyugdíjas orvos is, várhatjátok, hogy jöjjön valaki, ha másért nem is, csak azért, hogy lecsukja a kilátástalanság szemét!

Lejegyezte: Büki