A kalotaszentkirályi szórványközpont bentlakásának avatóünnepségén jelen volt egy budapesti vállalkozó, Velez Zoltán, aki magánvagyonából támogatta a beruházást.

Volt már Medgyessy Péter miniszterelnök tanácsadója, a Szent István Egyetem Gazdasági Tanácsának elnöke, az ÁPV Zrt. Felügyelőbizottságának tagja, a Bábolna Rt. elnöke, jelenleg a Szabad Sajtó Alapítvány kuratóriumi tagja. Gál Mária interjúja.

Jótékonykodó típus vagy ez egyszeri eset volt?

Nem feltétlenül nevezném jótékonykodásnak.

Nem sokan támogatnak közösségi beruházást magánvagyonból. Ön viszont igen.

Mindenkinek van társadalmi felelőssége: annak is, akinek van pénze, annak is, akinek nincs. És ez nem feltétlenül jótékonykodás, hanem az a lényege, hogy vannak bizonyos célok, amelyeket a társadalomnak és az egyénnek meg kell fogalmaznia.

Az erdélyi szórványoktatás egy budapesti vállalkozó számára is társadalmi cél?

Én annyira vagyok budapesti, mint sokan mások – csak 17 éve élek a fővárosban. De nem az számít, hol él az ember, hanem az, hogy hogyan gondolkodik, milyen jövőt szeretne gyermekének, unokájának, és aztán ennek megfelelően cselekszik.

A szórvány gondjaival mikor találkozott?

Gálffy Mózes professzorral, aki akkor a Babeº–Bolyai új magyar tanszékének vezetője volt, 1972-től jártam Erdélyt, Kalotaszeget, a nyolcvanas évek elejéig, évente több alkalommal is. Rendszeresen hallottam a problémákról, láttam közelről, megéltem. Anyósom egy kis Kolozsvár közeli faluban született, feleségem révén rokonaink élnek ott, hogyne hallottam volna gondjaikról. Évente két-három hetet ott töltöttem azzal, hogy gyűjtöttünk – varrottast, szőtteseket, cserépedényeket, könyveket, ahogy azt abban az időben jó néhányan csinálták.

Kalotaszegen arról beszélt, hogy szűkebb pátriájában megtapasztalta, hogyan tűnhet el egy népcsoport, egy nyelv egy-két nemzedék alatt. Kérem, meséljen erről.

A magyar társadalomban van egy hamis tudat, kétosztatúan látja a dolgot. Mégpedig úgy, hogy vannak a határon túli magyarok és a velük szemben álló, őket bántó, gyalázó más nemzetek. A magyarok ebben a megközelítésben hibátlanok. Nos, ezzel szemben én megéltem, milyen gyalázatosan tudják ezt a magyarok is csinálni. Móron, ahol születtem, 6500 svábot nyelvében, kultúrájában röpke 25-30 év alatt eltüntetett a magyar társadalom. Ha ezt Békés megyei tótoknál vagy Tolna megyei sváboknál megnéznénk, ugyanezt látnánk. Azt hiszem, nincs különbség a román, szlovák, magyar állami gyakorlat között, a különböző államoknak különböző érdekeik vannak, ennek megfelelően viselkednek. Akkor az volt az érdeke a magyar politikának, hogy homogén társadalmat hozzon létre, s ennek megfelelően cselekedett. Móron nem lehetett sváb tanácselnök, sváb vezető, nem lehetett németül beszélni egyetlen hivatalban sem, és a településen, ahol a 8500 lakóból 6500 sváb volt, egyetlen német felirat nem volt. Az óvodában, iskolában nem lehetett németül tanulni, csak gimnáziumban második nyelvként. A volt szocialista tábor országai között ebben a kérdésben nem voltak nagy különbségek. Úgyhogy nem ártana szembenézni a saját dolgainkkal, azzal az iszonyatos pusztítással, amit mi tettünk ilyen téren az 50-es, 60-as, 70-es években.

Tehát nem is volt annyira természetes ez a gyors asszimiláció, nem csak lemorzsolódás volt?

Hatezerötszáz ember nem morzsolódik le magától. Édesanyám óvónő volt, a hatvanas években az óvodába bejövő 10 gyerekből 8 nem tudott magyarul, mire befejezte a pályáját, a tízből már egy sem tudott németül. Ez nem lemorzsolódás. Kalotaszentkirályra is úgy tekintek, hogy nem lenne jó, ha ez bárhol megismétlődne, és a magam icipici eszközével, nem magyarként, hanem európaiként, szeretnék tenni azért, hogy a kulturális, nyelvi sokszínűség, a másság megmaradjon.
Egyetlen kampányban egyetlen párt egyetlen üzenetet nem fogalmazott meg az itt élő nemzetiségek irányába, amelyek összességében mégis Magyarország lakosságának 10 százalékát teszik ki. Magyarország két évtizede alkotmányos mulasztásban van azzal, hogy nem biztosította a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletét. A magyar civil társadalom a nemzeti kisebbségek érdekében egyetlen szót sem emel.
E kérdésekben sokszor az érzéseimet közvetítem, az ismereteim megéltek és nem tudományosak. 1945 után a németeket a propaganda kollektíven „besorolta” a Volksbundba, egy részük valóban benne is volt. De volt itt egy kitelepítés, volt egy betelepítés. Személyes és csoportos tragédiák zajlottak ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, ami aztán az asszimilációs politikában folytatódott. Sem a ki- és betelepítések, sem az asszimiláció ténye nincsen feldolgozva, megemésztve. Csak egy részéről beszélünk. Nem vagyok történész, de azt láttam, hogy a Felvidékről kitelepített magyar emberek megkapták teljes felszereltséggel a svábok házait Móron, persze a felvidéki magyaroké a Békés megyéből cserében kitelepített szlovákoké lett. Így a 20 kilogramm batyuval való kitelepítés igaz is, meg nem is. A családokon túl vidékek, mesterségek mentek így tönkre, mert az újonnan betelepítettek nem ismerték a környék hagyományos gazdálkodását. Ezekről kezdetben nem lehetett beszélni, utána valószínűleg elfelejtődött, mára pedig csak a sírás-rívás és a féligazságok maradtak meg.

A nagy európai identitáskeresésben (identitásvesztésben?) van jövőjük az etnikai-nemzeti kisebbségeknek? Az identitásvesztés, legalábbis a teljes nyelvvesztés határán állnak a számbelileg kis magyarországi közösségek, de sok külhoni magyar szórványközösség is. Van-e még visszaút, vagy előbb-utóbb beleveszünk mind a közös európai identitásba?

Szerintem nem elvesztődik valami, hanem új identitás alakul. Vagy beszállítók vagyunk ebbe az új európai identitásba, vagy görcsösen a hagyományokhoz ragaszkodva kizárjuk magunkat a közösből. Az integráció nem feltétlenül jár kulturális, nyelvi veszteségekkel, ha jól csináljuk, nem veszítünk, hanem identitástöbblettel abszolváljuk a feladatot. A kisebbségek problémáinak sem kutatója, sem tudója nem vagyok, én csak a saját megélésemet tettem szóvá. Talán ennek a tapasztalatnak köszönhetően én nem magyarságomat akarom fitogtatni, hanem európai magyarságomat megélni, megmutatni. Én Romániában, Erdélyben, ott, ahol többet vagyok, a Dragán vagy a Sebes völgyében megtanultam azt, hogy igenis lehet integrálódni, lehet együttműködni, egyszerű emberekhez is oda lehet találni, konfliktusokat elkerülni, megoldani.

És milyennek látja az országot, a Kárpátokon túli országrészt? Magyarországon sokszor megtapasztalhatja az ember, hogy egyesek mintha Kazahsztánként képzelnék el Romániát. Milyennek látja a lehetőségeit?

Románia egy európai ország, csak kicsit más típusú, mint Magyarország. Nem német integrációjú, mint mi, hanem egy kicsit latin, egy kicsit német világba integrálódott ország. Én szeretem Romániát a maga valóságában, a maga specialitásaival, s nem jut eszembe Kazahsztán róla… Ha például a tiszántúli területeket, Kelet-Magyarországot és Nyugat-Romániát hasonlítjuk össze, azt kell látnunk, hogy ezt a versenyt megnyerték a románok. Kelet-Magyarországon van tanár-, bölcsész-, biológus-, fizikus-, orvos-, közgazdász- és mezőgazdászképzés, miközben Temesváron és Nagyváradon műszaki egyetemi központok működnek.

Milyen előnyt jelent ez?

Hosszú távon az innovációs központok ebben a térségben Romániába fognak átcsoportosulni. Ha Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti, Temesvár lesznek az innovációs központok, a tiszántúli roncstársadalmunk skanzenné válik. Tudás- és képzéshiány van itt, kommunikációs menedzsereket képzünk ahelyett, hogy mérnököket, az innováció irányába mozdulni tudó szakembereket képeznénk. Mi úgy tágítjuk a tudatunkat, hogy szűkítjük a tereinket. Azt hisszük, hogy ha a magyar jelenlétet a Kárpátok szent bércére kiterjesztjük, akkor nagy dolgot tettünk, miközben a mi határaink az Atlanti-óceán, az Északi-tenger és a Földközi-tenger. Nyitnunk kell, hogy ne vesszünk el. Bezártságunkban persze, hogy benne van Trianon, mert mi szenvedjük Trianont 90 éve ahelyett, hogy használnánk. Harcoskodunk ahelyett, hogy lelkiismeret-furdalást keltenénk másokban, és ezáltal támogatókat szereznénk. De mi tökösen kitesszük a zászlóinkat és ellenérzést keltünk vele.

Mindez majd megoldóik, a kormány elkészítette a Kárpát-medencei magyar gazdaságfejlesztési tervet. A magyarországi magyar majd vállvetve fejleszt az erdélyi magyarral. Ön jobban ismeri ezt a világot, hogyan lehet nemzeti alapon határon átnyúló gazdaságfejlesztési terveket sikerre vinni úgy, hogy a szomszédos államok a sajtóból értesültek minderről?

Vespasianus császárnak, amikor kivetette az adót az árnyékszékekre, a fia azt mondta, büdös pénz az. Ekkor fia orra alá dugta a pénzt, a fiú pedig azt mondta: Pecunia non olet – a pénznek nincs szaga. Identitása sincs, a tőke csak a profitot ismeri, átmegy a határokon. De minden tervhez, fejlesztéshez erre van szükség. A nemzet megmaradásához is. Ha van egy fejlesztési projekt, amire kétségtelen, hogy égetően szükség van, abba az jön be, akinek tőkéje, tudása van hozzá. És minden ilyen potenciális szereplőre szükség van. Ezt szétválogatni nemzetiségi alapon? Hát sok sikert! Szilágyi Ákos írja Zöldek és kékek című művében, hogy gyakorlatilag egy új honfoglalás zajlik. Ebben a nemzetek befolyása attól függ, hogy a különböző, akár virtuális tereket milyen mértékben tudják elfoglalni, milyen mértékben tudnak oda információt, pluszt beszállítani, milyen mértékben tudnak onnan kivenni, hasznosítani. Ma már minden az integrációról szól, és mi nemzetiségi alapon akarunk szeparálódni? Ha megnézzük Magyarország térképét, azt láthatjuk, hogy az a 4-500 leszakadó település, Biharugra, Tarpa stb. többek közt Trianon következménye, hisz egykor egy jól működő régió szerves részei voltak. Vissza kell állítani e régiók egységét ahhoz, hogy ismét működőképesek legyenek, de ehhez rendezni kell viszonyunkat szomszédainkkal, le kell küzdenünk a Trianon-traumát, különben sohasem lesz itt élhető élet, magunknak, a nemzetnek ártunk így. Ha tudatilag korlátozzuk a lehetőségeinket, halálra ítélünk ott több száz települést. Mi baj volna például, ha a tarpai gyerekek Szatmárnémetiben járnának iskolába, és a szatmáriak Nyíregyházán tanulnák a pedagógiát?

Ehhez kellene az, amit szimbolikusnak és túl költségesnek nevezett az Orbán-kormány, a közös kormányülések, a felső szintű együttműködések mélyítése. Ez mind leállt. Ez nemzetpolitika?

Gondolkodtam azon, ki hogyan tekint Erdélyre. Nekem van egy olyan érzésem, hogy az Orbán-kormány népességpótlást lát benne, azt akarja, hogy fogyó népességünket határon túlról töltsük fel azonos kultúrájú emberekkel. Ezt értem, bizonyos szempontjait meg is értem. De ez így cinikus hozzáállás. Ugyanakkor a szocialistáknak és a liberálisoknak ezzel kapcsolatosan, azt hiszem, nincs két értelmes szavuk, se az orbáni viszonyulásra, sem önmaguk felé. Maximum annyival volt jobb, hogy az RMDSZ-szel szemben legalább nem voltak sajátos elvárásaik, nem csináltak nekik ellenpártokat, hagyták normálisan politizálni őket. De átgondolt nemzetstratégiát nem látok itt sem, azt hiszem, félnek tőle. Magam is szocialista vagyok, ennek ellenére úgy látom, az egyik nem mer, mert attól tart, hogy nacionalistának bélyegzik meg őket, a másik meg nem akar, mert fél, hogy nem tekintik eléggé nemzetinek. A román politikai vezetők viszont pragmatikusan gondolkodnak. Náluk az 1 meg 1 az 2, ez a román érdek, és ezt ők megjelenítik. Nekünk kormányonként, kormányokon belül, belpolitikai helyzettől függően irtózatos sebességgel változik a véleményünk. Ezért is van, hogy Trianont nem tudjuk feldolgozni, illúziókat teremtünk körülötte, nem tudjuk integrálni, szép lassan magunkra maradunk a Kárpát-medencei környezetben. A világ 68 országában jártam, onnan mi alig látszunk. Én nem tudok választ adni Trianonra, csak azt tudom, hogy ezzel így nem lehet tovább menni, ez gúzsba köt bennünket, kirekeszt, beteggé tesz minket. Ezt a gombócot le kell nyelni. Nem a sérelmeinket, a lehetőségeinket kellene megélnünk.

A határ menti együttműködések azért elindultak, uniós támogatással működnek. Felgyorsulásukhoz talán tudati változásra lenne szükség, a tudatot pedig befolyásolja a közbeszéd, közgondolkodás, amit ma a média alakít. Ez az interjú egy nyomtatott hetilapban jelenik meg. De tíz-húsz év múlva lesznek még nyomtatott lapok, elektronikus médián kívül lesz-e még valami, ami a mai média tudatformáló szerepét betöltheti?

Valamikor azt hitték, a komputerek és elektronikus adatrögzítők megjelenésével kevesebb papírt fog az emberiség felhasználni. Úgy tudom, a papírfelhasználás emelkedett. Változatlanul él a nyomtatott szó. Adyék kávéházi világa megszűnt, szűnőben a mienk is, az új világban bizonyára más lesz a sajtó, a papír alapú újságok küldetése is. Ez egy átmeneti időszak, ami le fog tisztulni. A fejlődéshez gondolat kell, ezt az internet nem szüli meg helyettünk. Ehhez tudás kell, oktatás és fórum is, ami a sajtó is lehet. Egy biztos nem lesz: ugyanilyen a világ. Változik minden, és ha az ember mer változni, lesznek terei, amelyeket betölthet, lesz normális élete, érteni fogja a világot. Tudja, a gőzmozdonyt megjelenése után versenyeztették a hintóval. Az elején még a hintó győzött, de aztán megnyílt a világ a gőzmozdonynak. Nincs más választás – nyitottnak kell lenni, a kalotaszentkirályi szórványközpontnak is ez a lényege. Azzal a magyar létesítménnyel megmarad ott a multikulturalitás, lehet integrálódni valamivel, megmarad a vonzóképessége a közösségnek, a településnek. Ez az igazi üzenete. 

erdelyiriport.ro