Illusztris társaság, különösen, ha rájuk gondolva a vaszektómia, ami elsőként eszünkbe jut. Hogy ki ennek a szenvedő alanya, részletkérdés.

Rogán Antal, propagandaminiszter, Lázár János, Miniszterelnökséget vezető miniszter, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, továbbá Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter és Trócsányi László igazságügyi miniszter.

E díszes társaság vezetésével nem mást bíztak meg, mint az alkalmatlanság mintaképét, Balog Zoltánt, az EMMI lelkész-miniszterét.

Azt el kell ismernünk, hogy egy olyan helyzetben, ahol nincs jó választás, a legkevésbé kártékony személyt választani vezetésre, még józan és megfontolt döntésnek mondható. De mi a helyzet akkor, ha kiderül, hogy egyik kabinet tag rosszabb, mint a másik?

Állításunkat arra alapozzuk, például Lázár János esetében, hogy a képességei kimerülnek a cinikus beszólásokban és sunyi félmosolyok mellett adott idióta interjúkban, Szakmai tevékenysége azon túlmenően, hogy végtelen cinizmussal kezel mindenkit, aki nézete szerint „semmit” nem ér, ismeretlen.

Nem úgy Rogán Antal esetében, akinek lajstroma egyre kényelmetlenebb szituációkat okoz kormánykörökben. A Juhász Péter ellen beadott keresete nem volt sikeres, így a bíróság azt az ítéletet hozta meg, hogy lehet Rogánt bűnözőnek nevezni. Van is miért: A Portik-ügyön kívül, vagyonnyilatkozata ingatlanokra vonatkozó pontjai, gyanús kiadások repedések módjára futnak végig az utóbbi időben kimerültség jeleit mutató politikus piedesztálját tartó oszlopokon.

Varga Mihályról sem mondhatunk el sok jót. Politikusi pályáján szakmai hátterét épp csak annak szolgálatába nem sikerült állítania, hogy a választók életszínvonalát javítsa. Éppen ellenkezőleg, legutóbb azzal sikerült komplett idiótát csinálnia nemcsak magából, de az egész országból, hogy azt állította: nem kell bérunió, a magyarok ma is jól keresnek. Sőt megtromfolta mondandóját azzal, hogy ez adóemelést jelentene. Arról elfelejtett szólni, hogy magasabb bérek mellett magasabb adók is jobb kilátásokat engedne meg a jelenleg éhhalállal, hajléktalansággal kecsegtető perspektíváknál.

A magyarok „élő istenének” másik helytartója is bele kíván kotyogni a családok azon legtermészetesebb törekvésébe, hogy úgy éljenek, ahogy arra ők vágynak. Semjén Zsolt, akárcsak a magyar keresztény más egyházak prominensei már éppen eléggé belekutyultak a családok életébe.

Nem világos számunkra, hogy a politikai életből való távozásukon és jogtalanul szerzett javadalmaik visszaszolgáltatásán kívül mivel tudnának ehhez hozzájárulni a frissiben felállított kabinet tagjai hozzájárulni, de a kabinet létrejötte nem kecsegtet sok jóval.