"Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt."

/Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba/

Köszöntöttük a tanítókat, tanárokat, mindenkit aki valamelyik oktatási intézményben azon fáradozik, hogy gyermekeink, unokáink megtanulják a betűvetést, tudjanak helyesen írni magyarul, ismerjék a szorzótáblát, felkészüljenek az élet megpróbáltatásaira.

Jómagam egy Békés megyei kistelepülésen , Kunágotán születtem, ott jártam óvodába, iskolába. Sok-sok év távlatából csak jó szívvel tudok tanítóimra, tanáraimra gondolni. Szívem megtelik hálával, amikor látom magam előtt - akkor még úgy tűnt - szigorú tekintetüket, hallom hangjukat. Mindenkiről őrzök kedves emlékeket, amelyek végigkísérnek még élek. Egyik kedvenc tanítóm másodikos koromban sokat foglalkozott velem, Mária néninek köszönhetem, hogy jeles tanuló lettem. /Azért nem kitűnő mert -most már bevallhatom - igen ronda volt az írásom, és hát sohasem a kézügyességemről voltam híres./

Felsőben, Pócsik tanár urat tiszteltem talán a legjobban, hiszem a kedvenc tárgyaimat - magyart és a történelmet - tanította. De nagyon szerettem Árvai tanárnő énekóráit is, aki tekintettel volt arra, hogy zenei hallásom - ugye így mondják - nulla volt. Ezért "énekelnem" nem kellett, elég volt,ha a szöveget felmondom. Az pedig, sohasem okozott gondot. De a rajzot okító Szalay tanár úrra is jó szívvel gondolok. Sok-sok óráján állt mögém, s nézte, mennyire küzdök azért, hogy az adott feladatot valahogyan elkészítsem. Ilyenkor elvette a ceruzát, s pár vonallal "rendbe" tette azt, amit én oda maszatoltam. Utána már a színezéssel nem volt gondom. Neki is köszönhetem, hogy szeretem a művészetet, járhattam a világ híres múzeumainak többségében.

Nem feledkezhetem meg iskolánk akkori igazgatójáról, Tóth Balázsnéról sem, aki sokat fáradozott azért, minden feltétel adott legyen ahhoz, hogy a továbblépéshez szükséges alapot megkaphassuk. Hiszen már akkor is óriási különbség volt egy falusi és egy városi iskola között. Igazgató néninknek hála, mi ezt sohasem éreztük. Ha még élne, hálás szívvel csókolnám meg mindkét kezét, így szomorú szívvel kívánom, nyugodjék békében. Nagyszerű igazgatója volt az intézménynek.

A felsorolás persze nem lehet teljes, hiszen a tanári kar minden tagjának csak köszönettel tartozhatom. Tisztességre, becsületre, a másik tiszteletére neveltek bennünket, megtanítottak arra, hogy az életben bizony mindenért meg kell dolgozni, semmit sem adnak ingyen. Nekünk, falusi gyerekek számára ez akkor rengeteget jelentett. Kis agyunkban azt is rögzíthettük - egy életre - , hogy a legfontosabb, hogy minden körülmények között, maradjunk emberek. 

Sok idő telt el azóta,többségük sajnos már a túlvilágról néz vissza ránk, egykori nebulókra. De amíg mi létezünk, ők is itt élnek velünk, emlékeinkben, gondolatainkban. "Elültették a diófát", amely egyre erősebb lett, termőre fordult, terebélyesedett, új hajtásai nőttek. Évtizedek teltek el, mi, egykori "kunágotai" diákok büszkék vagyunk arra, hogy ilyen csodálatos oktatóink voltak. Felkészült, nagy tudású szakemberek, akik élethivatásuknak tekintették munkájukat. Ugyanakkor remek emberek is, akik példát jelenthettek a számunkra. Gazdag útravalóval indítottak el bennünket a nagybetűs életbe. 

Egykori falusi gyerekként jómagam is járom a magam útját. Hol sikerrel, hol kevésbé sikeresen kerestem helyem az életben. Nem lettem rajztanár, de szépíró versenyben sem tudnék helyt állni, sőt egy szöget sem biztos, hogy betudnék úgy verni a falba, hogy legalább kétszer, nem az ujjamat üssem. De, az otthoni alapokról építkezve, azt mondhatom,elégedett vagyok azzal amit, egyszerű, mezítlábas falusi gyerekként elértem. Kedves "kunágotai" pedagógusaim, köszönök mindent: nagy -nagy főhajtással emlékszem mindarra a szépre, jóra, "gazdagságra" amit örökségül kaptam az egykori alma-matertől.

A ma pedagógusainak, akik tudom nehéz munkát végeznek - hiszen a kislányom is pedagógus lett - azt kívánom, ne adják fel, tegyék legjobb tudásuk szerint a dolgukat, a "kis diófák" egyszer megnőnek és hálásak lesznek. Ha pár évtized múlva, egykori tanítványaik így emlékeznek vissza az iskolában töltött évekre, mint én most, meglátják megéri.