1. A magyar futballszakértő

Mióta rengeteg sportcsatorna van rengeteg futballközvetítéssel, a szakértők száma is gyarapszik. Szükség van rájuk, a nyugati típusú tévézés azt tanította, hogy egy meccs önmagában nem minden, kell elé fel-, mögé levezetés, és kellenek okos emberek, akik elmagyarázzák a nézőknek, hogy mit látnak-láttak. Erre a szerepre kiöregedett játékosok és csapattalan edzők alkalmasak a leginkább, mégis többet értenek a dolgokból, mint a szurkoló, aki életében nem rúgott egyeneset tisztességes labdába. Ám a magyar labdarúgásnak és a magyar tévézésnek van egy szomorú sajátossága: az elmúlt évtizedekben szerényen látott el bennünket a történelem színvonalas játékosokkal és edzőkkel – utóbbiakkal pláne –, és akik mégis jók lennének, azoknak általában van munkájuk. Így a néző gyakran leveszi a hangot, míg várja a kezdő sípszót, majd félidőben megint, és a végén elkapcsol ripsz-ropsz. Jó, nem mindig. De ha mondjuk Bognár György viszi a szót, akkor feltétlenül. Pedig Bognár György azt is tudja, hogy azt a 16 pontot, amit Dárdai Pállal és Bernd Storckkal összemelózott a magyar válogatott az Eb-selejtezőkön, nos, azt Pintér Attilával is összekaparta volna. Hát, ha ő mondja, biztos így van. Hiszen mindenki láthatja, hogy nem szakadt le az ég az interjúja után. Sem ettől a kijelentésétől, sem a többitől. Érdemes végigszaladni az állításokon. Tipikus.

2. A magyar légiós

Bogdán Ádámot, a Liverpool cserekapusát továbbra is szeretik a klub szurkolói, ám az interneten ütik-vágják a trollok – a nagymamája is kikészült ettől –, és úgy érzi, jobb lenne neki, ha kölcsönadná valahova a Jürgen Klopp-csapat, mert ha nem véd rendszeresen, félő, hogy kimarad a magyar Eb-keretből. Bogdán amúgy megkapta néhányszor a lehetőséget, de nem igazán bizonyított, bravúrok helyett főleg a beszedett potyák maradtak meg a drukkerek emlékezetében. Utálom a trollokat, és nagyon sajnálom Bogdán Ádám nagymamáját – komolyan, szólni kellene neki, hogy a kommentelőkkel nem szabad foglalkoznia –, viszont szépreményű kapusunkkal az van, hogy ő a százhuszonnyolcadik meg nem értett magyar légiós az utóbbi évtizedekben. Aki hiába akar – még szép, hogy most is azt mondja, feláll a padlóról –, mégsem képes élni a lehetőséggel. Tipikus.

3. A magyar szurkoló

112 ezer jegyet igényeltek a magyarok a nyári Európa-bajnokság három magyar érdekeltségű csoportmeccsére. Négyszer annyit, mint amennyit kaphatunk. Az osztrákok elleni találkozóra 7500 magyar férhet be (20 ezer igénylő helyett), az izlandiak ellenire 11 ezer (47 ezer helyett), a portugálok ellenire szintén 11 ezer (39 ezer helyett). A franciaországi torna nem lesz olcsó mulatság, nemcsak a belépőkért kell fizetni, útra kelni és ott lenni is sokba kerül. Mégis ennyien mennének, és ez nem a végső szám, lesznek még körök a jegyértékesítésben. A magyar embereknek kell a foci. Tipikus.

Mondom, mindhárom sztori tipikus.

Azért tetszenek együtt, mert minden bennük van. A kopott múlt, ami nem akar elmúlni, és az igény arra, hogy múljon el csak azért is. Attól, hogy a magyar válogatott harminc év után ismét kijutott egy világeseményre, nyilván nem változhattak meg a struktúrák, nem tűnhettek el a hátramozdítók, nem szakíthattunk egyik pillanatról a másikra a panaszkultúrával. De az öröm, hogy valami történt végre – annak ellenére, hogy az eredmény közel sem volt még benne a rendszerben, és néhány rendszeridegen emberkőkemény munkájának köszönhető –, máris százezreket mozgatott meg. Nem kicsit, nagyon. Bele sem merek gondolni, mi lenne itt, ha tényleg kitörne – és győzne – Magyarországon a futballforradalom. Ez persze még odébb van, de nagyon úgy tűnik, hogy valakinek már megint igaza volt. Én meg tévedtem.

mno.hu