A klasszikus hatalmi ágak korábban egész szépen elkülönültek: a kormány (végrehajtó hatalom) nem azonos a parlamenttel (illetve a parlamenti többséggel), amelyektől javarészt függetlenül működött az igazságszolgáltatás és tiszteletbeli hatalmi ágként a média.

Nézzünk rá erre a globalizáció 21. századi szakaszában, szinte bármely kontinensen, és meglepően hasonló tüneteket látunk.

A személyközpontú politizálás 3-4 évtizede erősödik. Az ágak közül ez egyértelműen a kormányzati szereplőknek kedvezett, egyre több olyan karakter került előre, akik nem a politikai teljesítményük alapján jutottak oda, hanem a személyiségük miatt. (Persze, nem elválasztható a kettő, de nem mindig jár együtt.) Az erősödő politikai szereplők a saját pártjaikat centralizálni hajlamosak, így a törvényhozó hatalom nem gyakorol feltétlen ellensúlyt a kormánnyal szemben, nem a belső kontrollja annak, hanem eszköze csupán. Ha jól működik, vagyis rákérdez a törvényhozás egy-egy bizottsága a fontos dolgokra, akkor azt ma gyakran akadékoskodásnak éljük meg, holott az a rendszer lényege, épphogy nem a hibája. A demokrácia időigényes.

Erre még mindig jó példa az amerikai kongresszus, a maga hatásköreivel, amelyek lehetővé tették egy bő évszázadig az elnöki adminisztráció és a kongresszus közti kölcsönös ellenőrzést. Más kérdés, hogy a személyközpontú politika utolérte a kongresszust is, ami ugyanúgy veszélyes a működésre.

Fontos, hogyha egy szereplő is végzetesen legyengül vagy kiesik a hatalmi ágak közti egyensúlyozásban, az az egész rendszert megborítja.

A törvényhozás és a kormány, amennyiben a többségi elv erősen érvényesül – tehát szinte bármit megtehet a kormányzás, kevés az alkotmányos korlát, gyenge a törvényességi ellenőrzés, nincs érdemi szokásjog, a társadalmi érzékenység alacsony –, ebben az esetben a kormány hamar a maga képére formálhatja az állam azon részeit is, amelyek elvileg tőle függetlenül kéne, hogy működjenek.

Ennek több módja van, de két kifejezetten kockázatos belepiszkálást ismerünk. Az egyik a választási törvénnyel való játék, hiszen ez a kormány szándéka szerint alakítja a törvényhozást, tehát saját ellensúlyát játssza ki. Az USA-ban gerrymandering néven ismert jelenség, ez a választókerületek újrarajzolgatása. De vannak még bevetett ötletek: a mobil szavazás akadályozása vagy éppen segítése, a külföldi szavazatok nehezítése vagy könnyítése, sorolhatnánk. A másik gond az, amikor a kormány az engedelmes törvényhozáson átviszi az igazságszolgáltatás gyengítését.

Erről szól minden játszma a bírák kinevezése körül (ld. USA Legfelsőbb Bíróság, vagy a mostani izraeli tüntetések), a bírák fegyelmezése vagy az, hogy fordulhatnak-e a luxemburgi bírósághoz (Lengyelország ügye az EU jogállamiságával), vagy éppen az ügyek szignálása, bírók előléptetése (Magyarország ügye), vagy simán, amikor a kormányzati szereplők és oligarcháik fedezik a bírók korrupcióját (Kočner-éra).

A hatalmi ágak közt az egyensúly természetesen sose volt mozdulatlan, statikus. Ez mindig alkalmazkodott a társadalom fejlődéséhez, a környezetünk változásához, dinamikus egyensúlyban maradtak, ha gondos volt a társadalmi elit. Nem hobbiból gondos, hanem azért, mert hosszú távon csak ez őrzi meg a politikai váltógazdaság szereplőinek autonómiáját. Máshogy fogalmazva, ha váltakoznak a hatalmon lévő pártok és vezetőik, akkor könnyebb belátniuk, hogy a kormány hatalmának korlátozása a nyertes választások után talán béklyó, de a vesztes választások után óriási garancia.

Ezzel szemben azok a politikai szereplők, akik nem váltógazdaságban gondolkoznak a politikai piramis tetején, hanem állandósult hatalomban, azok számára az igazságszolgáltatás automatikusan ellenség, a törvényhozás kamarái pedig gyorsan szolgasorba terelendő mamelukok. Ez a szemlélet pedig leszivárog a társadalom többi rétegébe is menthetetlenül, onnan pedig hosszú a kiút. (ujszo.com)