A 26 éves amerikai gitáros-énekesnő immár harmadik albumát jelenteti meg Wild Heart címmel, amellyel ismét bebizonyítja, hogy nem volt véletlen az a trófea, amit legjobb fiatal művészként kapott három évvel ezelőtt a Blues Music Awards gáláján.

A Kansas Cityben álló ház alagsorából „kiszűrődő” elviselhetetlen zaj állandósult a szülők számára, amelyet a 13 éves Samantha lányuk keltett a dobjaival. A kisasszony elunva az állandó balhét inkább gitárra váltott, úgyis tele volt velük a ház, ugyanis az apja gitározott. Muzikális családja volt, hiszen az édesanyja templomban énekelt, de a nővére is rutinos gitáros-énekesnek számított.

Természetesen lemezekből sem szenvedtek hiányt: Rolling Stones, AC/DC, Tom Petty, Bonnie Raitt, Sheryl Crow és még számtalan album sorakozott a polcokon – aranybánya egy 15 éves kezdő gitárosnak. Samantha annak a korosztálynak a tagja, amelynél a gitárosok szinte mindegyike Slash-hez akart hasonlítani, így őt is kezdetben a rockzene kerítette hatalmába.

A változást 18 évesen egy tengerparti nyaralás hozta el számára a nagynénjénél. Pocsék idő volt, így a lakásban múlatta az időt, felfedezett egy Stevie Ray Vaughan DVD-t és megállás nélkül azt nézte, hallgatta és persze próbálta ellesni a fortélyokat, szünet nélkül gyakorolt a gitárján! Amikor visszatért Kansas City-be vette a bátorságot és beszállt mindenkihez, akihez lehetett, szólózott mindenhol ahol csak hagyták a blues jameken. Emellett nagyon sok zenész koncertjét megnézte: Ronnie Baker Brooks, Tab Benoit, Tommy Castro, Mike Zito…

Napközben pizzafutárként is dolgozott, hogy megéljen valamiből, de ezen kívül minden idejét gitárjátékának tökéletesítésére fordította. Megszállottként szívta magába a gitárosoktól hallottakat, sokszor a koncertekről is idő előtt távozott, hogy otthon gyakorolhasson. Beleásta magát a műfaj legendás muzsikusainak a lemezeibe is: Elmore James, Son House, Skip James, R.L. Burnside, Muddy Waters, Howlin’ Wolf és a többiek, akiknek a felsorolástól itt eltekintenék.

Időnként fellépett a helyi Knuckleheads klubban a Trampled Under Foot bandával, amellyel Live Bait címmel 2010 februárjában egy CD-t is kiadtak, ezen hallható Fish játéka is. 2010-ben Mike Zito beajánlotta őt a német Ruf Records cég főnökének, Thomas Ruf-nak, aki éppen női gitárost keresett a Girls With Guitars turnéjához. Változó gitárosokkal ez a Blues Caravan már évek óta sikerrel ment a nagyvilágan, az új 2012-es More Girls with Guitars néven futó turnén Samantha Fish mellett szerepelt Dani Wilde gitáros, Cassie Taylor basszeros és Jammie Litte dobos – a produkciójuk albumon is hozzáférhető.

A kiadó azonban lehetőséget adott Samantha Fish számára, hogy saját lemezzel is bemutatkozhasson, a korong Runaway címmel került a boltokba 2011 őszén és óriási siker lett. (Erről bővebben olvashattok „A jövő gitáros istenei” című könyvemben, amelyben a 26 fiú gitárnyüvő mellett hét gitáros hölgy is szerepel, ezek egyike Samantha Fish).

Keresett lett a szakmában, hallhattuk egy duettjét (Stop Draggin’ My Heart) Devon Allman 2013-as Tuquoise című albumán, de színpadra hívta Buddy Guy is. Ugyanebben az évben jelent meg második stúdió albuma Black Wind Howlin’ címmel, amelyen Mike Zito mellett a Royal Southern Brotherhood supergroup több tagja is szerepelt. A lemez fogadtatása ezúttal is minden igényt kielégített.

Hamarosan a boltokba kerül tőle a harmadik korong (Wild Heart), amelyen újabb oldaláról ismerhetjük meg. A lemez producere Luther Dickinson, aki több húros hangszeren játszik, amit be is mutat a dalokban. A felvételek négy különböző stúdióban készültek. A 12 dalból ötöt Samantha írt Jim McCormick társaságában. Ami pedig a zenészeket illeti Brady Blade és Shardé Thomas volt a doboknál, Lightnin’ Malcolm gitározott, Dominic Davis nyomta a basszust, a háttérvokálban pedig Shontelle Norman-Beatty és Risse Norman hallatta a hangját.

A Road Runner című dallal indítanak, ez egy könnyen befogadható dallamú country-rock, amit nagyon magabiztosan adnak elő. Érdekes, hogy azonnal egy lassú, lírai számra váltanak (Place To Fall), ahol igazán érződik a Nashville-i country-blues muzsikák hatása. A Blame It On The Moon-ban a slide gitáré a főszerep és természetesen továbbra is maradunk a country zenei világában.

Ezt követően a blues-rock területére kalandozik a Highway’s Holding Me Now-ban, amelyben megcsillogtatja a virtuozitását is a hangszeren. Nem sokat időzünk azonban itt, mert a Go Home egy tipikus lágy country-dal, ennek az előadása gyerekjáték egy ilyen jó énekesnőnek, mint Fish, de azért értékelhetjük a háttérénekeseket is.

Hallhatunk egy remek feldolgozást, Charlie Patton szerzeményét (Jim Lee Blues pt. 1 címmel), ahol Dickinson játszik mandolinon, Lightnin’ Malcolm pedig gitáron és természetesen Samantha énekel. A Turn It Up-ban kicsit rockosabbra váltanak, a gitárok bekeményítenek, de ez is nagyon jól áll a csapatnak és ugyanez elmondható a Show Me blues-rockját hallgatva is.

A Lost Myself „behízelgő” dallama akár rádióban is elmenne – de biztos nem fog – Dickinson lap steel gitárja csodálatosan szól, az egyik legjobban sikerült dal a lemezen. A címadó szám egy jellegzetes, pörgős country rock megspékelve Samantha gitárszólójával. Továbbra is maradunk ebben a ritmusban (Bitch On The Run), a gitárosok összjátéka minden igény kielégít.

A lemez záródala az I’m In Love With You, amelyben újra megcsodálhatjuk Samantha Fish fénylő hangját, de nagyszerűen játszanak mögötte ezek az „alkalmi zenészek”. Összességében elmondható erről a lemezről, hogy nagyon magas művészi színvonalú, igazán változatos munka és talán azok is elfogadják, akik erőteljesebb blues-rockot vártak volna tőle.

gepnarancs.hu